“Péter szeretsz-é engemet?”
Ima
Mindenható, jóságos Atyám, a mindenségnek alkotója és éltető forrása, Belőled árad az Élet, a pezsgés, Aki élő arany tengerré változtattad a holt molekulákat és azóta is minden világ, amely körülötted él és tevékenykedik, fénylő és aranyló fluidparányokban úszik, amely Belőled árad ki, ó Atyám és ez betölti a nem bukott és a bukott, de már Hozzád visszatért világokat, a Messiásvilágokat, valamint egy előző teremtésből származó világmindenséget, amely Hozzád a legközelebb áll. Ó Atyám milyen végtelenül hatalmas vagy Te, amey nagyságot felfogni képtelen minden elme és értelem, még a legfejlettebb szellemeknél is, mint végcél vagy jelen, melyet egyszer mindenkinek el kell érnie. Ha azt gondolnánk, hogy akkora vagy mint a végtelen világegyetem, még akkor is keveset gondolnánk Rólad, hisz a mi véges fogalmunk csak azt tudja valamennyire is átfogni, amit látunk, vagy amit képzeletünkkel át tudunk ölelni. De Te ettől sokkal, de sokkal hatalmasabb vagy, ugyanis egy előző teremtésnek a teljes világa övez Téged körül, valamint a tökéletességre eljutott messiások és paradicsomiak teljes világa, amely szintén hatalmas világmindenséget képez körülötted, de amit már csak a lll. kijelentésnek köszönve, kizárólag pislákoló mécsvilágnyi hitünkkel tudunk csak felfogni, habár azt hisszük, hogy mindent tudunk Rólad és a te Igazságaidról. De, ha meg viszont bele gondolunk abba a ténybe, hogy a tanulás örök, egy örökkévalóság sem elég ahhoz, hogy megláthassunk és megismerhessünk Téged, akkor viszont összetörik bennünk az a hajlam, amely azt feltételezi bennünk, hogy mindent tudunk, mert a lll. kijelentés által vagyunk meghívva az üdvösségre. Téged mi, mint bukott, Tőled nagyon messze esett szellemek sohasem láthatunk, angyalaink is csak a te arculadodat láthatják, mert elrejtőzöl a szemeink elől, eltakar Téged dicsőségednek fényköre, és hiába minden törekvés, belefárad az elme, amely kikutatni igyekszik és a szív, mely szeretni próbál, ó felség, Ura és Éltető hatalma minden élőnek és holtnak egyaránt. De Jézus Krisztusban leszálltál hozzánk és közénk, ó mindenható Isten és Általa megismerhetünk Téged, mert: “Aki Engem lát, látja az Atyát is.”
Drága feltámadott Krisztusunk, aki az idők végtelenjében eggyé váltál az Atyával: “Az Atya és én egy vagyunk.”, áldassék mindenkoron a te Lényed, amely nem más, mint maga az Ige: “Az Ige…Jézus Krisztus.”, amiért az Atyával egyesülve lejöttél közénk és lehoztad számunkra az Atyát, a szerető Istent: “Szeretet az Isten.”,és Vele együtt az Isten Országát: “Elközelgett hozzátok az Isten Országa.”.Köszönjük Uram Jézusom, hogy a saját szintünkön ugyan, de eggyé akarsz tenni bennünket, nem csak Veled, hanem egymással is: “Add ó Atyám, hogy ahogyan Te és én egy vagyunk, úgy ők is egy legyenek (a szeretetben, mert Te magad vagy a szeretet). Örök hála és dicséret illessen Téged megváltó Jézus Krisztusom, amiért elküldted az Atyától az Igazságnak szellemét (szellemeit), hogy elvezéreljenek bennünket a föld befogadó képességéhez viszonyított teljes igazságra, amely vezérlés, vezetés nélkül nem lenne továbbfejlődés a földön! Tehát az Igazság szellemeinek a személyében a földünk továbbfejlődésének a vezetőit küldted el számunkra, amiért nem tudunk eléggé hálásak lenni Neked Uram.
Örök hála, dicséret és imádás illet Téged Uram, amiért az Igazság Szelleme(i) után elküldted számunkra a Szentlelket, az “Ítéletnek lelkét” (szellemeit) is, Aki megítéli a világot, a bűn, az igazság és az ítélet szempontjából. “A bűn az, hogy nem hisznek bennem, az Igazság az, hogy Én az Atyához megyek és soha többé nem láttok engem, az ítélet viszont az, hogy e világ fejedelme megítéltetett.”- mondod Te Uram. “Aki hisz üdvözül…” tehát eleve a legnagyobb bűn számba megy az, ha valaki nem hisz Benned Uram, mert az már eleve elkárhozott. Aki viszont elkárhozott, az már nem juthat el a Te Országodba. Mindebből az derül ki Uram, hogy az Ítéletnek szellemei fogják megítélni a világot, akikre azt mondtad, hogy Ők a Mennyek Országának a lakosai, vagyis a mag, akiket széthintettél, amikor még itt voltál, akik Jákob tizenkét nemzetségét, a tizenkét embertípust az utolsó nagy ítéletkor meg fogják ítélni, mert Te elmész az Atyához és soha többé vissza nem térsz. Ők gyakorlatilag a tizenkét apostol, akik ezt az ítéletet végre fogják hajtani, mert a nagy kataklizma előtt is Te csak a felhőkig jössz el, hogy az angyalaid az elragadtatás által véghezvigyék a korszakzárásra a Tieidnek egybegyűjtését.
E világ fejedelme a Te halálod és feltámadásod által megítéltetett, merthogy a “feszítsd meg”-et kiáltozó tömegben mind a tizenkét embertípus jelen volt, minek következtében jelen volt az “e világ fejedelme” is. Az utolsó nagy ítéletet, vagyis az apokaliptikus eseményeket gyakorlatilag azon Szent Szellemeid által viszed véghez, akiknek átadtad a vezetést, hogy továbbvigyék az Általad megkezdett korszakot és Ők is fejezik be azáltal, hogy levezetik a végső kiválasztást, minek a befejeztével Te, mint megdicsőült Király fogsz leereszkedni arra a sziklára, ahonnan felemelkedtél az újonnan megnyitott szférákon át az Ősnapok világába, ahonnan duálod egy fénygömbbel ereszkedett le Érted, hogy közösen emelkedhessetek vissza a megérdemelt helyetekre.
Jövel Uram Jézus!
Ahogyan a bukásban lévő szellem távolodott Istentől, úgy égtek ki belőle fokról – fokra az isteni tulajdonságok és a folyton csökkenő isteni erők híján fokról – fokra halt meg és minden szellemi szépségét veszítve vált egy idomtalan tömeggé a szellem és mindaz az őt környező világ, amelyet bukásával megalkotott. Sajnos ilyen világ nagyon sok van, többek között a föld is egy ilyen, Istennek hátat fordító, az Ő éltető erejéből, szeretet áramaiból, az Élet lüktetéséből kiszakadt világ, amely rá van szorulva arra, hogy visszakerüljön Isten éltető erejébe, magába a lüktető, a mindeneket fenntartó isteni szeretetbe. A szellemek bukásával sűrűsödtek az erőik is és halottá váltak az erőik, amelyekből keletkeztek a bolygók, hogy otthont nyújtsanak a felébresztett szellemeknek, a fejlődésük beindulása céljából. Halottá váltak az erők, mint amilyen halottakká váltak a kitermelőik is. Az ősanyagnak azon része, amelyet a szellemek lerántottak maga is “halottá” vált és a bukott erőkből összegyúrt anyagvilágok is. De Isten erői folyamatosan működnek az anyagban, az anyagnak a visszanemesítésén, az ásványokban, a kőzetekben, az elemekben stb., ugyanis az anyagnak is van egy bizonyos fokú, nagyon alacsony szinten lévő lelki princípiuma, amely nagyon lassan, az emberi szem számára láthatatlanul, de változásokat idéz elé az anyagban. Később ezek az ásványi princípiumok előbb mérges-, majd nemes növényi életelvvé, amelyek azután mérges-, majd nemes állati életelvvé formálódnak át. A föld anyagában munkálkodó (szeretet)erőkből táplálkoznak pl. a növények. Ha csak ásványok lennének, de nem lennének az ásványi anyagok életerőkkel telítettek, a növények nem tudnának élni és növekedni. De mindennel, magával az emberrel is az a helyzet, hogy ha Isten ereje nem éltetné, semmilyen élőlény nem tudna megmaradni, így az ember sem.
A bukással hatalmas világok hullottak ki Istennek a világokat éltető hatásköréből, hatalmas sebeket ejtve az isteni Élet és szeretet- áramokon, mely sebeket maga az Isten pótolt vissza a saját erőiből Jézus Krisztus által. (“Isten úgy szerette a világot, hogy elsőszülött fiát adta -áldozatul- hogy aki hisz, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.”) Isten önmagából adott ezzel, mert ugyanis Istennek ez a tevékenysége a bukás megbocsátásával és helyreállításával volt egyenlő. Mindenki önmagából, önmaga szertetéből ad akkor, amikor meg tud bocsátani. Isten gyakorlatilag a szeretetével pótolta ki, foltozta be azokat a keletkezett hiányállapotokat, amelyeket a szellemgyermekei előidéztek. De Isten nem csak a szellemekre gyakorolt és gyakorol pozitív, illetve újraélesztő hatást, hanem szeretet-vibráció által magára a holt molekulákra is. A víz azoknak a holt molekuláknak az összességét mutatja, amelyek visszautasították Istennek ébresztő, feltámasztó tevékenységét és visszahullottak holt állapotukba. Isten szeretete nélkül ugyanis minden színét veszítve elhalványul, mind élettelenebbé válik, míg lassan kialakul egy bizonyos fokú szellemi halál, vagyis szellemi értelemben vett szereteterő-hiányos állapot, ami miatt egyfajta kómás állapotba kerültek az isteni szeretet erőket nélkülöző szellemcsoportok, akik azt sem tudták már, hogy mi idézte elő valójában azt az állapotot, amelybe belezuhantak. Ebből a szellemileg alvó, kómikus állapotból egy bizonyos fokú szenvedés tudta csak felébreszteni őket. Az ilyen mélyre süllyedt szellemek -lelki értelemben- csontvázakhoz váltak hasonlókká, melyekről már hiányzott a hús, a belső szervek stb, vagyis hiányzott az élet. Ezekről a bukott szellemekről és feltámadásáról jövendölt Ezékiel próféta is, amikor prófétált a széthullott, élettelenné vált csontoknak, melyek az ő munkája, mint missziós szellem munkája révén elkezdtek összeilleszkedni egymáshoz, majd hús keletkezett rajtuk, minek következtében gyakorlatilag feltámadtak és élő emberekké váltak. Ez a látomása Ezékielnek, gyakorlatilag a zsidó népnek, de egyben a bukott szellemek szellemi állapotának és feltámadásának az allegóriáját is mutatja.
Mi sem igazolja jobban a szellemek szellemi halálba történő lezuhanását, mint az a tény, hogy lelkük csakis állatemberi formát tudott éltetni a földön. Minden kontinensre az isteni szeretet materializált egy-egy “állat-emberpárt”, hogy benépesítsék a földet, vagyis, hogy életbe léptethessék a reinkarnáció törvényét és ezáltal földi viszonylatban is beindulhasson a fejlődés. Ebből a szempontból nagyon fontos volt az, hogy a testetöltések hosszú ideig tartsanak és minél több gyermeket nemzzenek az emberek.
Az üdvösség elérése, az üdvösség megszületéséhez szükséges fluidok kitermelése érdekében Isten kiválasztott egy szellemcsoportot, akik együtt buktak le, amely csoportnak gyakorlatilag az élén Éva és Ádám állt. Sok-sok millió évvel ezelőtt egy magasabb világon szétváltak, mint szétvált duál felek, abban a barlangban, amelyben Jézus a “haláltusáját” vívta, materializálódtak. (Isten Ádám oldalbordáját kivette és kiemelte Ádám kebeléből Évát. Ez volt gyakorlatilag a duálszétválás.) Mivel nem csak ők ketten buktak le, hanem egy egész csoport, akik a zsidóságot alkották, ezért ebben a szellemcsoportban is reinkarnálódtak szétvált duálok, akik azzal a céllal születtek meg, hogy kitermeljék elsősorban Máriát, majd Mária által a Messiás megszületéséhez szükséges fluidokat. Duálpárok voltak tehát Ádám és Éva után Ábrahám és akitől az Ígéret gyermek született, Sára, majd az ígéret gyermeke, Izsák és felesége Rebeka szintén duálpárok voltak. Jákob, a későbbi Izráel és Ráchel szintén egy szellem voltak valaha. Majd a fehér lelkű József és a szentéletű felesége Aszanet szintén, mint duálpárok, közösen segítették elő Izrael fejlődést. Továbbá Dávidnak szintén az a “felesége”, akinek férjét elküldte a háborúba, hogy nőül vegye, akitől a bölcs Salamon született, a lelkének a másik fele volt. Ha duálpárok együtt születnek meg, már az Ószövetségben nagy áldására szolgált a zsidó népnek. Az Újszövetségben viszont szintén arra a népcsoportra, amelyben megszülettek, de magára az egész földre hatalmas áldást jelentett a duálok egymásra találása, mert jelenlétükkel és munkájukkal nagy áldást jelentenek a föld számára. Ebből a fentebb említett célból sokat szenvedve, a zsidó nép körében reinkarnálódtak főként a missziókat vállaló duálszellemek. De ahhoz, hogy a földön érdemben közeledni tudjanak egymás felé a duálpárok, a földnek duális kiegyenlítődést kellett nyernie Máriában. Ha csak nagyon ritkán reinkarnálódott volna a választott nép, még most sem születhetett volna meg a megígért Messiás. De a megígért Messiásnak meg kellett születnie, ezért a választott népnek fel kellett fejlődnie arra a szintre, hogy valamennyire is be tudja fogadni a Megváltót. A nevelését ennek a népnek teljesen az ősemberi szintről kellett kezdeni, mert Istenről az elvesztett boldog világokról, de még a szellem létezéséről sem volt még csak halvány fogalmuk sem. Amikor már valamennyire is vezethető volt a választott nép, annak érdekében, hogy ha halványan is, de kezdjen nekik derengeni az “egy Isten” fogalma, Isten szeretete prófétákat küldött a számukra, akik alkalmasak voltak a népet Isten felé vezetni. A lelkükben még szinte semmilyen fogalom sem volt Isten szeretetéről és jóságáról. Ezért anyagias formában és hatalmas külső jelekkel lehetett csak a választott nép lelkébe lassan, szinte évezredeken keresztül ébresztgetni a helyes istenképet. Ilyen volt Jákob jelenléte Lábánnál, amikor Jákob juhai sokkal intenzívebben szaporodtak, mint Lábáné. Isten akkor volt a szemükben “Isten”, ha anyagilag megsegítette őket. De a Szabadító fogalmát is fel kellett támasztani bennük, mert a fő cél a Messiásvárás volt. De ezt is, mint minden mást, nagyon sok szenvedés árán tudta csak a szeretet Istene elérni. Az egyik legkirívóbb példa erre az egyiptomi fogság volt. Az egyiptomi, hangsúlyozom, az egyiptomi időszámítás szerint négyszáz évig volt a választott nép rabszolga sorsban. A jelenlegi időszámítás szerint ez kb. valamivel több mint kettőszázhatvan évet tett ki. Nagyon meg kellett gyötörni a zsidó népet ahhoz, hogy valamennyire is fel tudjon figyelni ama hatalmas csodákra, amelyek a kivonulásukat kísérték és még így is az első próbánál már visszatért a lelkükből teljesen ki nem munkált bálványimádás. Istennek a feléjük történő hatalmas szeretetét, valamint a Messiás megjelenésére történő felkészülést volt hivatva predesztinálni az egyiptomi eseménysorozat, kezdve a rabszolgasorstól, egészen a teljes szabadulásig. Az egyiptomi rabszolgaság a bűn rabszolgaságát jelentette, míg Mózes, Krisztus előképe volt, aki kiszabadítja az ő népét a bűn rabszolgaságából. Az a rengeteg szenvedés, amelyet akkor átélt a választott nép, gyakorlatilag megtisztította őket a Messiás, a szabadító felismerésére és a felismerésből fakadó követésre. Kérdezem, hogy minden olyan fájdalom, amely az imént említett célt szolgálta, nem Isten szeretetének a megnyilvánulási formája volt-e? Valamint az a tény, hogy megismertette a választott néppel a természettörvényt és annak munkáját, hogy csökkenhessenek szenvedéseik, szintén Isten szeretetének a megnyilvánulási formája volt, amelyet ők egyáltalán nem értettek, csak a szemet szemért, fogat fogért, vagyis az ok-okozati törvényszerűségeket. Itt még szó sem lehetett arról, hogy önmagukból valamit is adjanak Istennek. Csupán a külső, a kőoltáron történő áldozati bárányt tudták adni, de nem szeretetből, hanem parancsra, engedelmességből, amelynek a fő célja az áldozati bárány leölése révén az igazi áldozati bárány felismerése volt. Ez volt a fő cél. Ekkor még nem beszélhetünk sem Isten, főként nem áldozatkész felebaráti szeretetről, de még bűnbocsánatról sem, csak megtorlásról. Az ellenségszeretetet, mint fogalmat sem ismerték, az Isten iránti szeretetet is csak parancsból . “Szeresd Istent és gyűlöld ellenségedet.” Isten és a felebarát iránti szeretetet Jézus hozta le, amikor az Atyát, mint egy szerető Istent mutatta be, az Isten Országába való eljutást viszont a szeretet kifejlődésétől és gyakorlásától tette függővé. Az Ószövetségben a Messiással történő találkozásra való felkészülés volt a cél, míg az Újszövetségben az Isten Országába történő eljutást tűzte ki Isten végérvényes célnak. Az Újszövetségben már megszűnik a véres áldozat, mert az igazi Bárány a lehető legvéresebb áldozatot hozta meg a szeretet oltárán, de aki az Ő útjait van hivatva követni, bizony, hogy ugyanabban az “elbánásban” részesül. Gondolok itt azokra a missziós szellemekre, akik még életükben szinte naponta megfeszíttettek a kereszten, a szeretetnek láthatatlan oltárán, azon a Golgotán, amely ma is létezik és ahol ma is ömlik az igaz vér.
*
Látok egy hajnali tóparti tájat, ahol egy röpke pillanatok alatt megjelenik egy arany és fehér fényben sziporkázó alak, Aki éppen akkor materializálódik és Akitől ragyogóbbá válik minden, ami Őt körülveszi. Mellette nyárson sül tizenhárom hal, amelyek a szférákból materializált jóllakási fluidokból voltak “megalkotva”, mint a csodás kenyér és hal szaporítási alkalmakkor, amely csodák által kb. havonta etette az éhezőket. De most ezzel a jelenséggel nem a rászorulók megetetése volt a cél. A vízen üres halászbárkák közelednek a part felé, csalódott halászokkal, mert az egész éjszakai erőlködésük nem járt sikerrel. Egyszer csak János felfigyel a parton álló fényjelenségre és felismeri benne az Urat. Péter is felismeri Őt. Egyikük elkiabálja magát és mindketten kiugranak a bárkából és átgázolnak a nádas, lápos vízen, hogy mihamarabb az Úrhoz érjenek, Aki a parton már várja őket. Bizonyos események leforgása után, az Úr odafordul Péterhez és szelíden a szeretetnek hangján, de messiási komolysággal teszi fel a kérdést:
“Péter szeretsz-é engemet?”
Péter, habár igennel válaszol, mégis nagyon meglepődik, nem is mer az Úr szemébe nézni, hanem lesütött szemekkel válaszol: “Igen Uram szeretlek.” És lelki szemei előtt, a pillanat töredéke alatt végig vonulnak a képek az Úrral történő első találkozástól kezdve, amikor az Úr szeretetétől vonzatva elhagyta magtalan feleségét, a halászatot, mint megélhetési lehetőséget, ezzel együtt a halászbárka vállalkozást is -hisz Péter adott bérbe halászatra hajókat- és követte az Urat. A múlt emlékei közül elevenen tört elő lelkéből az az esemény, amikor a Szentlélektől vezéreltetve, -az Úr kérdésére válaszolva, hogy kinek tartják az apostolok – jelentette ki felismerését, melyet az Atyától kapott: “Te vagy Krisztus az élő Isten fia.” Ezt követően azonnal megjelent előtte az Úr kijelentése is, miszerint: “Te kőszikla vagy és én erre a kősziklára építem az én Anyaszentegyházamat, amelyen a pokol kapui nem vesznek erőt.” Majd folytatódnak az emlékképek a lelkében és látja azt is, amikor az utolsó vacsorán, az Úr iránti legforróbb szeretetből kijelenti azt, hogy kész az Úrral még a halálba is elmenni, majd lelki füleivel hallja az Úr intő szavát: “Péter, mire a kakas kétszer megszólal, te háromszor tagadsz meg engem!” És nagyon elszomorodik. Az emlékeinek szemléléséből az Úr válasza ébreszti fel:
“Akkor legeltesd juhaimat.”
Az Úr újból felteszi az imént elhangzott kérdést:
“Péter szeretsz-é engemet?” Péter ismét gondolataiba merülve maga előtt látja mindazokat a pozitív élményeket, azt a rengeteg csodát, az elmondhatatlan és kibeszélhetetlen szépet, amelyet az Úr mellett élt át, de ugyanakkor a feddésseket is, amelyekből ő kapott az Úrtól a legtöbbet, a legfájdalmasabbat is: “távozz tőlem sátán”, amelyet Péternek mondott egy alkalommal. És Péter ismét válaszol, de már elbizonytalanodva és remegő hangon: “Igen Uram, szeretlek.” “Akkor legeltesd bárányaimat”-hangzik a válasz. És most következik a velőkig ható kérdés:
“Péter, te jobban szeretsz-e engemet ezeknél?” Pedig jelen volt ott János is, aki azt írja önmagáról, hogy: “Akit az Úr szeretett.”
És ekkor remegő, a sírástól elfojtott hangon válaszol Péter: “ Uram Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek.” “Akkor legeltesd juhaimat.-hangzik az Úr komoly, de szeretetteljes válasza.
Péter ismét elmélkedni kezd, ugyanis az utolsó találkozása az Élő Krisztussal, a mesterrel, vagyis az Úrral, közvetlen a kakas kétszeri kukorékolása után történt, amikor az Urat vezették ki Kaifás ítélőszéke elől és vezették át a börtöncellába. Ekkor Jézus nagyon szomorúan, szánakozóan és egyben vádlóan nézett Péterre. Péternek a lelke mélyéig hatolt Jézus tekintete, minek következtében azonnal eszébe jutottak Jézus szavai, amelyek Péter tagadását jövendölték meg. Ezek az emlékek hozzásegítettek a jelenlegi keserves sírásához.
Ezen Jézussal történő kínos beszélgetés mégis feloldozást hozott Péternek, ama lelki terhek alól, amelyeket a háromszori megtagadással okozott magának. Igaz azonban az, hogy Péter keresztre feszítésekor azért kérte a megfeszítőitől azt, hogy őt fejjel lefelé feszítsék meg, mert nem érezte magát méltónak arra, hogy az Úrhoz hasonlóan feszítsék meg. Tehát nagyon komoly összetöretést hozott Péternek az, hogy megtagadta az Életének az Urát, de amint ez az összetöretés megtörtént, Jézus immár Péter szeretete felől érdeklődhetett, sőt az érdekelte az Urat, hogy jobban szereti-e Őt Péter minden ott jelenlevőnél? Az azt jelentette, hogy mindaz, amit addig átélt Jézussal , hogy Péter ismerte fel Jézust Isten fiának és ennek következtében őt tette meg sziklaszilárd alapnak az üdvösség eszmeiségének a folytatásához és kősziklának kiáltotta ki a szeretet tana alapjaként, amely eszmeiségnek kapuin a sátán nem tud erőt venni, vagyis, hogy azon magas szférák kapuin, (5. szféra) amelyeket Péterre épített az Úr, a sátán nem tud erőket rabolni. Mindezen történések, kegyelmi felemeltetések semmit sem érnek, ha Péter nem tudja az Urat mindenkinél jobban szeretni. Minden délibábhoz hasonlóan foszlik szerte széjjel, ha Péterben nincs meg ehhez a hivatáshoz szükséges kellő szeretet.
Ugyanez vonatkozik gyermekem jelenleg is minden vallási, sőt szellemtani vezetőre is, mert ugyanis: “…Ismerhetem az összes titkokat, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek…” A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, nem féltékeny, nem kérkedik, nem keresi a maga javát, nem örül a rossznak, az örömét az igazság győzelmében leli…”
Drága gyermekem, amennyiben végig tekintetek az Isten által leküldött és az Úr által érvényre juttatott üdvözültetési törvényszerűségeken, lehetetlen nem látni meg Istennek a bukott szellemgyermekei iránt tanúsított szeretetét, amely végighúzódik úgy az Ó-, mint az Újszövetségen, csak más-más megnyilvánulási formákban, a szellemek fejlődésének szükségletei szerint. Ennek az egész üdvtörténetnek a bűnből való megváltás és a megváltottaknak a szeretetre, az áldozatra kész szeretetre történő eljuttatása a célja.
*
Mottó: A rókáknak barlangjuk, a madaraknak fészkük van, de az Emberfiának nincs hova a fejét lehajtania.”
“Nem azért jöttem, hogy békét hozzak, hanem, hogy kardot.”
Az Igazság kétélű kard, melyet sokan arra használnak fel, hogy másokat sebezzenek vele, de kevesen vannak azok, akik a saját hajlamaik lemetszésére használják.
Ada, 2023. IV. 16.
