Ti vagytok a világ világossága.
Ima
Drága, mindenható és bennünket isteni szinten szerető Isten, aki szeretetből megalkottál bennünket, hogy részesei lehessünk annak a mennyei örömnek, amely Belőled árad, vagyis hogy szeretetből megoszthasd azokat az állapotokat velünk, amelyek mindenkit az Örök Boldogságra hívnak, ugyanis még földi szinten is úgy működik a szeretet, hogy akkor boldog, ha adhat önmagából és akkor gyarapszik, ha megosztja önmagát.
Milyen hatalmas és fenséges szeretet a Tiéd, amelyet értelemmel felfogni soha nem lehet, habár így próbáljuk valahogyan is megközelíteni, mert nem kisebbedett és nem szűnt meg még akkor sem, amikor hátat fordítva Neked tévútra tévedtek teremtett gyermekeid, hanem megbocsátottad bukásukat, bukásunkat és elküldted számunkra Szent Fiad személyében azt a Valakit, Aki visszavezeti őket, bennünket az elveszített világokba, a mi eredeti hazánkba.
Ó bocsásd meg kérlek Atyám, hogy bűneinkkel, nap mint nap ismételten csak keresztje juttatjuk azt a hatalmas szeretetet, Aki életét áldozta értünk, hogy nekünk már itt a földi világban bőségesen kijusson a mennyei Életből, minek következtében megízlelhetjük az Isten Országa örömét és ettől motiválva követhessük a Jó Pásztort, aki életét adta Juhaiért, csakhogy elvezethessen bennünket abba az Országba, ahol helyet készített nekünk.
Áldalak és imádlak ó Atyám, Öröktől fogva, örökké élő Isten, minden az üdvösségünket szolgáló megnyilvánulásodért, tevékenységedért, merthogy nem kívánod a bűnös halálát, hanem a létező, minden lehetőséget magadsz arra nézve, hogy megtérjen minden bűnös és már itt a földön átmenjen a halálból az Életbe. Köszönöm Neked az Értünk leküldött Világosságot, mint a Te világosságodat, az ős világosságot a Jézus Krisztus által.
Amen
*
Az emberi lélek az Örök élet szempontjából nézve mindaddig értelmetlenül és a sötétben botorkál és kutat, ha kutat, vagy éppen lelki tespedségben tengeti az életét, a bűnök kiélésére, az anyagba történő beletapadásra pazarolva erőit, amíg meg nem találja azt az isteni világosságot, amely bevilágítja a lelkében a haza, az Isten Országába vezető utat. Amint rátalál, vagyis amikor a kegyelemnek különböző eszközei révén a lélek annyira megtisztul, hogy az isteni fény be tud hatolni a lélek bensejébe, akkor már kezdi az ember átértékelni az életét, az addigi törekvéseit mert hova tovább rájön arra, hogy más értékrend is létezik, mint amit ő addig követett. Ilyen esetben a kegyelem mintegy szárnyra kapja az embert és kiemeli a hajlamaiból egy magasabb szférába, újrateremtve őt, minek következtében újjászületik az ember. Más érzések és gondolatok népesítik be lelki világát, amelyek olyannyira megváltoztatják a lélek irányát és törekvéseit, hogy a környezete rácsodálkozik a nagy változásokra. Mindazon törekvéseket amelyeket addig követett, kárnak és szemétnek ítél az ilyen ember és bánja mindazt az addig elfecsérelt időt, amelyet a tévelygésben töltött és rendületlenül igyekszik kihasználni az előtte álló lehetőségeket, amelyeket a kegyelem megsokszorozódása révén nem is lehet behatárolni, mert az újabb esélyek hatványozódásával olyan kombinációk keletkezhetnek, amelyekre nem is számíthat. Tehát a kegyelmi lehetőségek kiszámíthatatlan esélyeket hoznak létre, ha kihasználni igyekszik az ember az elébe adott esélyeket. A kegyelem ilyen esetben ugyanis visszafogja, eltakarja az ember kitermelt negatív erőit és nem engedi azt, hogy felkészületlenül és éretlenül, egyszerre zúduljanak rá a kitermelt sötét erők, hanem megvárja amíg hitben megerősödik, megismeri saját hajlamait és vállalni tudja a saját bűnei következményeivel vívott harcot. Ez a kegyelem, Istennek kegyelmi törvénye, amely ahogyan megnyilvánul az egyén életében, úgy nyilvánul meg nagyban is, az emberiség életében. De amint vissza- vonatik a kegyelem, úgy az egyénre, de a világra is egyből rázúdul az a tömérdek mennyiségű negatív erő, amelyet kitermelt. Ha a lélek állhatatos tud maradni a próbákban is, Isten bizonyos mennyiségű negatív erőket teljesen eltöröl, vagyis teljes feloldozásban részesül az egyén. Az ember igazából csak odaát tudja meg azt, hogy mennyit bocsátott meg neki az Isten, -ilyenkor válik igazából alázatossá- vagyis, hogy hittel mennyit tudott befogadni Isten szeretetéből, mert Isten bőségesen árasztja el gyermekeit az ő kegyelmével. Az emberi lélek befogadóképességétől függ az, hogy mennyit képes asszimilálni, vagy észrevétlenül engedi elsuhanni maga mellett a lelket tisztító és felemelő isteni erőket, vagy éppenséggel az is mérvadó, hogy a lélek megtisztulásához milyen eszközökre van szükség és Isten azt alkalmazza. Amennyiben szükség van arra, hogy a törvény hatásaival illesse Isten az emberi lelket, akkor azt alkalmazza, de nem büntetésből, hanem -főként itt az utolsó időkben- a gyorsabb és hatásosabb eredmény elérése érdekében az ember iránti szeretetből. Tehát minden az emberért, az ember megtisztulásáért és fejlődéséért van berendezve ezen a földön, de nem csak a földön, hanem az egész bukott világegyetemben is, ugyanis az egész világot egy ugyanazon törvényszerűség hatja át, Isten szeretete, amely mindenáron arra törekszik, hogy minden bukott szelleme mihamarabb üdvözüljön.
Ha az ember hinni tudna Isten szeretetében, sokkal kevesebbet szenvedne! De sajnos az ember inkább hisz annak, amit fizikai szemével lát, ami a fizikai síkon megjelenik és kényelmében nem igyekszik a kulisszák mögé tekinteni, hanem marad a felszínen és él abban a hitben, hogy ami egy folyó felszínén zajlik, ugyanaz van a folyó mélyén is, azaz, ha a folyó felszínén az ár viszi a szennyet, akkor ugyanaz van lent a mélyben is, pedig merő tévedés, mert a felszínen úszó dolgok nem merülnek le a folyó fenekére. Ott béke és nyugalom honol. Az ember tehát a felszínen látott dolgokat általánosítja és azt hiszi, hogy belelátott az isteni lényegbe, Isten megváltói munkájába. Isten ugyanis az embertől nem egy távol eső valaki, aki csak messziről szemléli a dolgokat, hanem a legközelebb álló Valaki, aki mindig azt nyújtja az embernek, amire éppen szüksége van. Az ember viszont összeköti a felszínen látott történéseket, a cselekedetekkel, az okot az okozattal és kialakul egy felszínes szemlélet, ellentétben Isten szeretetével, amely azt mondja, hogy az ember azért szenved, mert bizonyos bűnöket elkövetett és azzal szenvedéseket vont magára és ha elszenvedte bűnei következményeit, akkor szabad ember lesz belőle. Évezredes kultúrák épülnek fel ezekre az imént említett meglátásokra, mintegy kizárva ezzel Istent és az ő Szeretetét, hanem helyébe egyfajta gépies törvényszerűséget állítanak fel, amelyben az áll, hogy amennyi bűnt elkövet az ember, annyit kell neki szenvednie. Ha az így volna, akkor az ember folyton- folyvást csak szenvedne és soha nem jutna a végére, mert az ember annyi bűnt elkövetett már, hogy annyit képtelen elszenvedni. Nézzük csak az ősbukást. Mi lenne akkor, ha a szellemnek olyan hosszú időn keresztül kellene szenvednie, amilyen hosszú ideig tartott a bukás? Mert hát csak akkor tudna megtisztulni és vissza felemelkedni, ha elszenvedné mindazt, amit kitermelt magának az ősbukással. Azt hiszem, hogy elég gyér vigaszt nyújtana ez a gondolat a bűnben, a szellemi halálban sínylődő szellemek milliárdjainak és a földön megjelenő emberiségnek. Istennek nem célja az embereket büntetni, -ezt maga a bűn teszi elfajulásai által-, hanem hogy minden szellem minél hamarabb kiemelkedjen a bűnei következményei alól és megtisztulva a minél nagyobb mértékben a világ világossága lehessen, mert ugyanis, minél tisztább egy szellem, annál több világosságot fogad be az isteni ragyogásból. Ilyen fényhordozókra meg viszont nagy szükség volt és van, főként anyagi síkon, mert hatalmas munkát kellett végezniük annak érdekében, hogy meggyökeresedjen a földön a lelkeket a tisztulás és fejlődés útján előrevivő üdvözítő eszme. Isten Országába ugyanis, csak az érzéki-, és világi vágyaitól megtisztult lélek juthat be (….feleséget vettem, hat iga ökröt vettem…). Isten, ha tehetné, mindenkit azonnal bevezetne az Isten országába, a szenvedésmentes világba, de az ember nem érezné ott jól magát és lezuhanna a saját szintjére, visszahúznák a vágyai. Azért van tehát az emberi lélek a földre küldve, hogy megtisztuljon azoktól a vágyaitól, melyek őt a földhöz kötik és helyébe olyan vágyakat dolgozhasson ki, amelyek őt közelebb viszik az Isten Országához. Mindezt tudatosan kellene tennie a léleknek, de sajnos sok esetben csak a élet terhei munkálják ezt ki az emberben, amikor szenvedésekből keresztet ácsol a sors és az ember vállára helyezi, amikor a ruháját megtépázza a tövis és a sasok fúriák formájában mélyre engedik körmeiket és darabokat tépnek ki nem csak az ember ruhájából, hanem még a húsából is az örök tisztulás törvényét szolgálva. Az ilyen nehéz és terhes életek alkalmával szakadozottá, elnyűtté elhasználttá és használhatatlanná válik az ember lelki ruhája, amelyet le kell vetkőznie, hogy egy másikat, egy jobbat és az élet viharával szemben ellenállóbbat kapjon az Élet Urától, amely mégis csak akkor válik a lélek hasznára, ha a sok megpróbáltatás révén elhasználódik, hogy egy szebbnek, tökéletesebbnek adja át a helyét. Ez az élet rendje, a fejlődés útja, hogy az ember sokat szenvedve tisztul, mert hogy mielőtt valakit is gyermekévé fogad az Úr, előbb megvesszőzi, mert a próbák alatt tud a lélek mélyéről feltörni az egyébként elnyomott és eltitkolt bűnös hajlamok tömkelege. Azért is van sok szenvedés az ember életében, hogy a végén rádöbbenhessen arra, hogy csakis szenvedés és gyötrelem a bukás következménye. Ugyanis az a cél, hogy a bukásból megtért, az Isten Országába visszatért szellem soha többé ne hagyja el a mennyei hajlékot, vagyis ne bukjon le. Szinte minden e célból történik az ember életében, mert Isten hosszú távon gondolkodik és tervez, nem úgy, mint a szűk látókörű emberi lélek, mert “Az én gondolataim nem a ti gondolataitok és a ti gondolataitok, nem az én gondolatom.”, de bármennyire szenved is a földi ember, Isten akkor sem feledkezik meg róla, sőt akkor áll hozzá a legközelebb, ugyanis szinte minden szenvedés tisztulást eredményező próba és a próba ideje alatt viszont az emberhez az Isten és az Ő nevében a missziós szellemek, a világ világosságai állnak a legközelebb, hogy átsegítsék a próbákban sínylődő embereket az élet tengerén. De sajnos nagyon kevesen állják meg a helyüket ezekben a megpróbáltatásokban, mert főként a mai ember gőgjében maga akarja a kezébe venni a sorsát és csak azt fogadja el, amit saját fertőzött értelmével logikusnak hisz és lát, vagyis, egyszóval, hiányzik belőle az alázatosság, aminek következtében mérlegel és sok esetben olyan eshetőségeket taszít el magától, amelyek következtében kevés szenvedéssel nagyot tudna lépni előre a tisztulás és fejlődés útján. Utána, ha egyáltalán vissza is tér a lehetőség, már sokkal több szenvedéssel lehet ugyanazt elérni. Ezért hát érdemes a “világ világosságának” a szellemeire hallgatni és elvállalni mindazt amit Isten általuk rendel az ember tisztulása és fejlődése érdekében.
Ők ugyanis az Úr “helyettesítői”, akiknek személyes kapcsolatuk van az Úrral és minden szempontból követik akaratát. Ők a közvetítők a két, a magasabb és az alacsonyabb világok között, tehát nélkülük nem működne az Isten Országába való eljutás lehetősége, ugyanis már attól kezdve, hogy az Úr Péter kezébe adta a feloldozás és megkötözés hatalmát, azaz a kulcsokat, ők az irányítói a Föld fejlődésének, egészen az apokaliptikus idők befejeződéséig, mert a tizenkét apostol ítéli meg Izrael tizenkét nemzetségét, vagyis a tizenkét embertípust, akiket akkor Izrael tizenkét nemzetsége képviselt a földön. Jézus úm. Izrael tizenkét nemzetségéért halt meg, melyben benne volt a föld tizenkét embertípusa. A tizenkettediket, a júdási embertípust gyakorlatilag Júdás megjelenésével és hatalmas bukásával vette fel az Úr a tizenkét megváltandó embertípus közé. És a tizenkét embertípus élén a tizenkét apostol áll, akik folyamatosan munkálkodnak a földön élő, a csoportjukba beosztott emberlelkek üdvösségén. A végén ők fogják megítélni a saját csoportjukat. Tehát nem az Úr ítél, ilyen értelemben, hanem mindazok, akiknek a kezében vannak a kulcsok. Péter által gyakorlatilag mindegyik apostol megkapta ezt a hatalmat a fentebb említett okok miatt. Azok akik el tudják fogadni Pétert, mint a III. kijelentés vezéralakját és alá tudják magukat vetni a tana követésének, ők Péter, azaz a Névtelen Szellem vezetése alatt állnak. Péter lesz nem csak a vezetőjük, hanem az elbírálójuk is az utolsó órában. Amint látjátok, Péter, mielőtt “bíráskodna” a reábízottak felett, előbb adott egy hatalmas és egyben utolsó üdvözülési lehetőséget a Névtelen Szellem közleményeiben, amely tanítássorozat betartása révén el lehet jutni az Isten Országába, a megújult föld I. szférájába. Milyen óriási szeretet rejlik e mögött a cselekedet mögött az Ő, de mind a tizenkét apostol részéről, akik valamilyen formában teljeskörű munkát vállaltak kétezer éven keresztül, de főként az utolsó időkben, abból a célból, hogy a tiszta ismeretek révén befejezzék és teljessé tegyék azt a művet, amelyet annakidején a Szentlélek indíttatására azzal a céllal megkezdtek, hogy felkészítsék az emberiséget az Úr II. eljövetelére a bennük rejlő világosság által. De nem csak az embereket, illetve szellemeket kell nekik felkészíteni az Úrral való találkozásra, hanem beosztottaik révén vezetik, irányítják a Föld átalakulását, mert nem csak a tűzkarikák által változik meg a Föld, – az a kétezer év munkájának az eredménye- hanem az átalakulás egy folyton tartó folyamat, amely ugyan szabad szemmel nem látszik, de működik a törvényszerűségek nyújtotta lehetőségek által. Így tehát az egész átalakulást szellemek végzik, semmi sem történik véletlen és nem saját magától. Nem önműködően működnek az átalakulások, hanem a világegyetemet újjáteremtő törvények szerint, amely törvényes munka alól nem képez kivételt a ti Földetek sem. Maga a szellemtan, mint előnyúlványa az Új Föld fejlődési törvényszerúségeinek, a lelkek átalakítására, újjáteremtésére adatott eszme, mely teremtő, újjáteremtő erővel bír. De ahhoz, hogy ezt a munkát eredményesen el tudja végezni az emberi lélekben, bizony, hogy az embernek az eszme követésének alá kell vetnie magát, addig nem működnek a dolgok úgy ahogy kellene. Más egy gyümölcsöt csak ízlelgetni, vagy megenni. Mikor táplálja jobban az emberi szervezetet? Ameddig csak kívülről szemlélgeti az ember az újjáteremtő eszmét és nem dolgozza bele magát, addig csak felszínen történő változásokat, vagy még azt sem remélhet, melyek nem elegendőek az üdvösséget hozó belső átalakuláshoz, mert ahogyan a föld átalakul, úgy az emberi léleknek is át kell alakulnia ahhoz, hogy a tűzkarikák alkalmával történő megtisztulás ideje alatt az emberi test is meg tudjon ritkulni. Igaz, nagyon kevesen fognak megmaradni, szinte csak a választottak, de az ő testük sem mehet be a jelenlegi állapotában a megújult földre, hanem csak megritkult, az annak a szintnek megfelelő állapotban. Ezt az átváltozást komoly, a világot és az érzékeket addig megtagadó munka kell, hogy megelőzze, vagyis annak a szintnek a földi világban történő elérése, amely szint az Új Föld első szférája lesz, egyébként nem fog tudni átalakulni a test a megfelelő szintre. Azért szorgalmazzuk tehát az önmegtagadás szükségességét a jelenlegi időkben is, mert az ember az önmegtagadással a saját üdvösségét munkálja ki, amely munka tehát legkésőbb a háromnapi sötétség alatt nyeri el méltó jutalmát, de ezen felül, mindent, amiről az ember a sűrű anyagi világban lemond, lemondásával, a lemondás alkalmával nyert erők révén, magasabb szinten mindannak a visszanyerésének a lehetőségét nyeri el. Röviden szólva, mindarról, amiről itt szeretetből lemondatok, odaát a sokszorosát kapjátok vissza. Így az önmegtagadás révén építettek maguknak komoly, szentéllyel a közepén az Úrnak hatalmas palotákat a szenteknek nevezett missziós szellemek a saját szférájukban. Tehát az önmegtagadással az ember a szellemvilágbeli hajlékát építi ki, ez esetben meg már az Új Világban építetek magatoknak először is létlehetőséget, majd hajlékot az Új Földön. De nem elég csak a lemondás, hanem fel kell vennie az embernek a saját bűneivel ácsolt keresztet a vállára, hogy teljes egészében megtisztuljon az alsóbbrendű énje mindattól a szennytől, amit összeszedett magának az életei és a mostani élete folyamán. És ahogyan tagadja meg magát az ember, ezzel párhuzamosan törnek elő az alsóbbrendű énből az addig összegyülemlett negatív erők, melyektől szenvedéssel tud megszabadulni. Ahol bocsánatot kell kérni, akkor annak a törvénynek kell eleget tenni, “Bocsásd meg vétkeinket, amiként mi is megbocsátunk…”, ott ahol jóvá kellene is tenni valamit, akkor is szintén imádkozni kell a feloldozásért, mert az ember jóvá nem tehet semmit, mert nincs hatalmában a megtörténtet meg nem történtté tenni, mert az idő kerekét sem képes visszaforgatni, nem hogy bármit is a múltban meg tudjon változtatni. Az idők végtelenjében, bármit is hatásaiban megszüntetni, csak Isten képes, az ember soha. Így ezáltal is rá van szorulva az ember Istenre, mert annyit vétkezett már az ember, a bukott szellem Isten törvényei ellen, hogy a múlt feloldozása és azok hatásainak a szenvedésekkel történő megszüntetése nélkül nem tudna visszajutni az Isten Országába.
Ezért hát engedjétek magatokat Isten és a világ világosságának a szellemei által vezetni, hogy az ő vezetésük révén eljuthassatok a majdani megújult földre.
Amen
Az Úr kegyelme legyen veletek mindenkor!
Ada, 2023. 06. 25
Közzétéve: Péter (N.Sz.) és Pál apostolok ünnepén
