Isten az Élet, az Élet Isten
Az első szférabeli szellemek állapota és igazságai – a második szféra kialakulása, igazságai és minősége.- a szenvedtetve nevelő törvény – átmenet a harmadik szférába – a harmadik szféra lelkülete – az ember nem tehet jóvá semmit a múltban elkövetett vétkeit illetően, csakis megtéréssel átmenet a negyedik, az igazság szférába.- a bűnbocsánat szükségessége – az emberek keresik a halált, de nem találják, és az élők irigyek lesznek a holtakra – bezáródnak a szférák kapui.-
*
Ha a földi ember Igazságok után kutat számtalan akadályba ütközik, melyeket le kell győznie ahhoz, hogy valamennyire is igaz gyémántot találjon. Le kell hajolnia a gyémánt darabkáért a földre, azaz, sok esetben a földig kell megalázkodnia ahhoz, hogy felvehesse a számára értékes, örökértékű igazságokat. Amikor sikerül ezt megtennie, még akkor sem teljes a dolog, mert az általa előzőleg még sárba tiport igazságot meg is kell tisztítania ahhoz, hogy az a maga valójában tükrözze vissza és bontsa alkotó elemeire a mennyei igazságokat. Sajnos azonban, hogy még ilyen komoly törekvése ellenére is az ember csak tört üvegdarabot talál, amelyet nem tud megkülönböztetni az eredeti gyémánttól és annak a felbontását követi, de ez nem vezeti az embert sehová, pontosabban csak az értéktelen dolgok felé, amelyeket ha követ azonnal tévútra tér. Mindez kellő hit és tapasztalat híján történhet meg, de ahhoz viszont, hogy rájöjjön az ember, hogy helytelen irányt követ, szintén kellő hitre és tapasztalatra van szüksége.
Az első szférabeli embernek a törekvései tisztán anyag- és testi elvűek, nincs benne semmi szellemi törekvés, hisz magában a szellemben sincs semmi a szellemi öntudatból. Ilyen esetben az ütközések azok, amelyek valamennyire is tisztítják és lazítják az ember igazság-fogalmát, amennyiben van már kialakulóban némi vágya és ebből adódó törekvése a magasabb igazságok megismerésére. Így az ütközések tisztító taposó malmában történő tisztulás révén emelkedik ki a szellem az első szférából a második szférába, ahol az igazság-fogalmak már némileg tisztábbak és légiesebbek, de még mindig az anyag és a test a cél a maga anyagias megjelenésével, csak már némileg tisztult állapotban. Így alkult ki gyakorlatilag a föld körül a második szféra. Ennek a szférának az igazságaiba már némileg besugárzódik az isteni világosság, de az isteni életnek szinte még a nyoma sem található. Az igazságkeresés is csak az életben előforduló nehézségek és főként az ütközések kényszere alatt történik, mert még erre a szférára is az önzés igazsága a jellemző. És hogyan lehet az önzésnek ezt a szintjét csökkenteni, ha nem az ütközések révén, amikor a két önzéstől fűtött “igazság” találkozik egymással és mindegyik a saját igazságát helyezi előtérbe, ugyanis ilyen esetekben az önzés igazságától fűtött dudorai, élei a léleknek folyamatosan kopnak és lágyulnak, főként ha némi türelmet tanúsít az ütközések alkalmával az ember a másik emberrel szemben. Míg az első szférában minden a durva és kérlelhetetlen önzésen alapul, a gyilkosságtól kezdve az érzékiségen és hűtlenségen át a komoly rablásokig és a fekete mágiáig, sok esetben minden együtt jár, mert akkor erősíti egymást, addig ez a tendencia a második szférában némileg enyhül és helyébe a ravaszság és furfang költözik, ami már bizonyos tisztulásnak az eredménye, de ez még mindig távol áll az isteni élettől, habár ekkor már a ravaszságnak kell ütközést szenvednie, azért került felszínre a lélek mélyéről. Az ütközések ugyanis ezekben az alacsony szférákban az egyik legjobb eszközök a tisztulásra. Amíg az első szférában tudattalan a rossz és a jó, addig a második szférában kezd némi világosság derengeni az isteni igazságokat illetően, de még nagyon mereven és dogmatikus formában, hisz ez a szféra magába foglalja az összes keresztény és nem keresztény vallási irányzatokat. Ez a dogmák világa, ahol az isteni élet megmerevedett formában és rétegződve van jelen, de már kezd ébredezni. Sok még benne a bűn, a bűnök vegyüléke az isteni igazságokkal, de már sokkal több fény van jelen az isteni lényegből, mint ott ahol tudattalanul követik el a rosszat. Ha dogmatikus formában is, de itt már kezd különválni a lélekben a tudattalan rossz a tudattalan jótól és kezd tudatossá válni a különbség a hatások révén, mert a rossznak rossz, a jónak jó következményei vannak. A rossz önmagát bünteti elfajulásai által, míg a jónak pozitívumai pozitív hatásokat vált ki a lélekben, amire kezd a lélek felfigyelni és a konzekvenciákat levonni. Így kezd háttérbe szorulni a tudattalan, de lassan tudatossá vált rossz, a kezdetleges jó viszont kezd lassan viszonyítási, és vezérelvvé formálódni. A rossz elkövetésében a szenvedtetve nevelő törvény az ami az embert belátásra készteti, de ezen a törvényen is átvilágít Isten túláradó szeretete. amikor az ember negatívat cselekszik, akkor az Isten által megalkotott korlátokba ütközik bele, mert bűnt követett el, mely ütközés fájdalmakkal jár és a törvény visszahatása negatívan hat ki az emberre. Minden egyes alkalommal bűnt követ el az ember, ha az Istentől kapott tiszta, vagy legalábbis magához az emberhez viszonylagosan tiszta erőket a megadott szintnél alacsonyabb szintre viszi le cselekedetei által. Tehát az a bűn, ha az ember a magasabb erőket alacsonyabb szintű cselekedetekre fordítja, azaz ha “az Isten az Élet”-et a bűn kiélésére fordítja az ember.
De kinek mi a bűn valójában? Mindenkinek más és más a lényegtörvénye, és más az igazsága is. Más a szegény és más a gazdag; más a fiatal és más az idős; más a beteg és az egészséges ember igazsága, de mindezek csak részigazságok, amelyeknek bele kell olvadni Isten igazságába és annyi marad meg belőlük, amennyi bennük az isteni igazság. Ezért azt hogy kinek mi bűn és mi nem, azt a megnevezett bűnös hajlamon belül a saját lényegtörvénye és fejlettségi szintje határozza meg. De az ember soha nem tudná meg azt, hogy mi bűn és mi nem, ha a törvény nem húzna korlátokat a lelke köré. A korlátok hatására lassan alakul ki a lélekben az, hogy taszítja a bűnt és vonzza az erényt, az isteni életet, habár minden egyes kísértésben harcot jelent diadalra vinni a rosszal szemben a jót; a jóval szemben a jobbat és ez a harc, illetve a harcban aratott győzelem viszi előbbre a lelket a fejlődés útján. Tehát az embernek az önmagával vívott küzdelem és harc nélkül nincs fejlődés csak stagnálás, de mivel a szellemvilágban nincs stagnálás, hanem örök mozgás, ezért vagy süllyedés, vagy emelkedés van. Az ember lelki világa a harctér, ahol a harcot kell vívnia az alsóbbrendű természetéből feltörő hajlamokkal szemben, amelyeket a külső körülmények csak megerősítenek, vagyis lehetőséget adnak a bukásra, vagy a győzelemre. A benső kísértések megjelenése mindig egy időben történik a külső kísértés megjelenésével. Ebből az látszik, hogy a kísértések is irányítva vannak, ami abból is látszik, hogy nem egyszerre tör elő a lélekből a gonosz hajlam, hanem fokozatosan, mert ha egyből minden előtörne, holt biztos, hogy maga alá temetné az egyént, az eddig felépített lelki várát összerombolná és csak hosszú idő elteltével tudna csak az emberi lélek kiemelkedni a lelki romjai alól, ha egyáltalán tudna annyi erőt összegyűjteni magának, hogy valamikor is fel tudjon állni az elesettségéből. Így is nagyon sok az elesés, pedig Isten nem ad nagyobb kísértést, mint amekkorát az ember elbír. Felmerül a kérdés, hogy akkor hol a hiba és miért annyi a szenvedés és bukás, valamint az öngyilkosság? A kellő hit hiánya folytán, minek következtében az emberi lélek már előbb szétszórja jelentéktelen dolgokra azokat az erőket, amelyeket az adott kísértésben történő helytállásra kap a gondviseléstől és ebből kifolyólag elbukik.
Tehát, ahogyan erősödik a lélek, a lélek hite, úgy mind erősebb és erősebb kísértések törnek elő a lélekből. Ilyenkor csodálkozik a lélek, hogy honnan az a sok gonoszság, amely megjelenik benne. Honnan máshonnan, mint a saját maga alacsonyabb rendű természetéből. A rengeteg borzalom láttán, ami a világban történik, szintén megjelenik a kérdés sok esetben Istent vádolva, hogy honnan jön elő az a rengeteg gonoszság, ami a földön van? Az emberi szívekből testvéreim! Ha az ember mindig Istenre, vagyis a földet és az embereket irányító szellemekre hallgatna, akkor sokkal kevesebb lenne a bűnözés és nagyban megcsappana a szenvedések száma és súlyossága is, Isten ugyanis mindig küldött és küld munkásokat az aratásba, akik elősegítik a kísértésben sínylődő, de szabadulni vágyó földi testvéreik helytállását, csak sok esetben nem hallgatnak az isteni segítségre, mert nincs meg hozzá a kellő hitük, pedig hit nélkül nincs Örök Élet. Még így is, amikor nagy a bukások száma, nagyon sok szellemi munkába, had ne mondjam szenvedésbe kerül a szellemi vezetés részéről egy-egy emberi lélek megtérése és megmentése, pedig mindennek ellenére az ember olyan büszke az elért eredményeire, még a szabadulására is, ami annak a jele, hogy nincs tisztában azzal, hogy egy-egy győzelem alkalmával sokkal nagyobb volt az isteni segítség, mint az emberi erősség. Ahhoz, hogy felfigyeljen az ember az isteni segítségre, sok kudarcot kell átélnie és amikor már kialakulóban van benne némi alázat, akkor jön rá arra, hogy milyen kicsi az ember és milyen hatalmas az Isten. Szellemi síkon is érvényes az a mondás, miszerint az emberé a munka, Istené az áldás, ugyanis az embert Isten bele engedi az örvénybe, vagyis a bűneinek a következményeibe ahol küzd, harcol a hullámokkal, az örvénnyel szemben, sokszor el is merül és nyel az ő körülötte örvénylő vízből is, amitől fulladozni kezd, és amikor Isten elégnek találja a lélek gyötrelmét, vergődését és szenvedéseit, egyszer csak kiemeli őt az örvényből és kihelyezi a kellemet nyújtó partra, hogy megpihenjen és újabb erőt gyűjthessen a következő küzdelemhez, harchoz. Akkor kérdem én, hogy vajon az ember győzött, vagy Isten emelte ki a megfáradt lelket a megváltás misztériumán keresztül egy magasabb síkra, a megbocsátás síkjára. Ekkorra már el kell jutnia a léleknek arra a szintre, hogy átélje azt, miszerint önmaga képtelen megszabadulni az őt örvényként körülvevő következményektől, hanem szüksége van egy olyan hatalomra, amely uralja úgy az ő lelkét, mint magát az örvényeket és kérje azt, hogy ez a messze kimagaslóan felette álló hatalom emelje ki a saját maga létrehozott állapotából, mert képtelen bármit is helyrehozni és jóvátenni, ugyanis képtelen időben és erőben visszamenni oda, ahol az örvényléseket maga létrehozta, de ha még ez lehetséges lenne, akkor is képtelenség lenne a dolgok helyreállítása, mert az ember egy örök jelenben él és ha a múltat akarná foltozgatni, akkor viszont a mában keletkezne hézag, amelyet szintén foltozni kellene. Tehát így az az elmélet, miszerint bármit is jóvá lehet tenni, teljesen megbukott. De mégis mi a megoldás?
Mivel az ember hibázó, tévelygő, tévedező és bűnre hajlamos lény, ebből kifolyólag sok tévedésbe, had ne mondjam bűnbe esik, mely bűnös gondolatok, érzések, vágyak és cselekedetek sebeket ejtenek a lelkén, amelyeken aztán sok esetben játszi könnyedséggel be tud sétálni a sátán és újabb bukásokat idézni elő. Ahhoz viszont, hogy az ember kiemelkedjen ezekből a sebekből, isteni erőkre van szüksége, azaz meg kell térnie és rálépnie a gyógyulásnak az útjára, minek következtében lassan helyreállnak az erkölcsi értékek. Tehát nem a múltbeli eseményeket kell helyreállítania az emberi léleknek, hanem a saját lelki világát, ahhoz, hogy a múlt megszűnjön hatással lenni a jelenre, illetve magára a lélekre, akkor a múlt eseményeinek a következményei is ú. m. megváltoznak az Istentől jövő bűnbocsánat révén.
Mind ennek a hozzáállásnak a kialakulása akkor kezd megvalósulni, amikor az ember lassan kinövi a dogmák világát és feljebb emelkedik egy tisztább, átláthatóbb és istenibb szférába, a harmadik szférába, amely már átmenetet képez a negyedik, a szellemi feltámadás szférájába, ahol már nincs semmilyen kötelék, mely a szellemet a földhöz kötné. Amikor már az emberi lélek végig tudott menni a harmadik légköri gyűrűnek hat állomásán, akkor a kegyelem az utolsót, a harmadik légköri gyűrű hetedik szféráját megadja kegyelemből és egyenesen megy az emberi lélek a boldog feltámadás, a negyedik légköri gyűrű első szférájába. A Szent Iratokban ezt az állapotot az első feltámadásnak nevezik, mert innen már nem köteles a lélek a földre lejönni, hacsak nem önként vállalt misszióba, mert szelleme szabaddá vált a földi kötelékek mindegyikétől és mint szabad szellem utazhat a teremtettségben, megszülethet másik, a számára megfelelő szintű bolygón, ha azt annak a bolygónak a vezető szellemei megengedik, vagy szükségesnek tartják. Ekkor már teljessé válik a szellem számára az, hogy “Isten az Élet és Élet az Isten”, mert mindenütt megéli Isten jelenlétét és ebben a jelenlétben emelkedő, pezsgő és sziporkázó életeket, világokat lát maga körül mindenfelé, amikor elhagyja a föld légkörét.
Ti is erre a feltámadásra vagytok meghívva testvéreim egy utolsó gereblyevonás révén, mielőtt még be nem zárulnak a mennyek kapui. Használjátok ki eme kis, a rendelkezésetekre álló kegyelmi időt a javulásra, a földi szféráktól és igazságaiktól való elszakadásra, hogy váratlanul ne érjen benneteket az az esemény, amikor az Úr eljön a felhőkig és szétküldi angyalait a szélrózsa minden irányába, hogy összegyűjtsék az Övéit, mert ekkor már bezárulnak a kegyelmi lehetőségekkel együtt a mennyek kapui, azaz bezárulnak a szférák és a földre kiterjed a teljes szellemi sötétség és kitárja torkát a hitetlenség, a kétségbeesés és elnyeli mindazokat, akik reményvesztetten és céltalanul ide-oda bolyonganak. Ekkor következik be az a jövendölés, miszerint az emberek keresik a halált, de nem találják és irigyek lesznek az élők a holtakra, mert a szférák bezárt kapuin már nem lehet sem természetes, sem erőszakos halállal bejutni.
Az Úr kegyelme legyen veletek, mert az idő közel van és aki eljövendő, eljő és nem késik, hogy megítélje a világot.
Ada, 2024. 01. 07.