„Kinek tartanak engem az emberek…? Kinek tartotok ti engemet?”
*
„Kinek tartanak engem az emberek?” – „Elküldöm Illés prófétát…” – Rejtve volt a nép előtt Jézus kiléte – Évezredekre volt szükség, míg a választott nép túl emelkedhetett az l. és a ll. szférán – Ábrahámtól kezdve hirdették a Messiás eljövetelét – A választott nép körében szükség volt a szenvedésre, mint a lelket körülvevő bűnrétegeket, főként a gőgöt leválasztó eszközre– Az Úr eljövetele előtt sokkal lassabb volt a fejlődés – Miért nem ismerték fel a zsidók a Messiást? – Az Úr felismeréséhez és követéséhez kellő alázatras van szükség – “Kinek tartotok ti engemet?– Tibennetek van-e akkora alázatosság…?” – „TE VAGY KRISZTUS, AZ ÉLŐ ISTEN FIA” „Ő AZ ÉN SZERETETT FIAM, AKIBEN KEDVEM TELIK, ŐT HALLGASSÁTOK!” –A teljes Igazság megismerésében benne van az önismeret is
*
Az Úr Jézus nem mintha nem tudta volna, mégis megkérdezte tanítványaitól, hogy kinek tartják őt az emberek. És érdekes módon válaszolnak neki a feltett kérdésre, hisz az Ő személyiségét valamelyik elhunyt, de megígért ószövetségi próféta reinkarnációjával, főként Illésével („Elküldöm számotokra Illés prófétát, hogy a fiak szívét az atyákéhoz, az Atyák szívét a fiaikéhoz fordítsa, hogy el ne menjek és átokkal ne sújtsam a földet”) hozták összefüggésbe. Ezeknek az embereknek még nem volt nyitott a szívük Jézus istensége felé, ezért csak egy prófétának tartották. De még az apostolok előtt sem volt igazából világos az, hogy ki is valójában az a hatalmas valaki, akit ők Mesternek és Úrnak szólítottak, mindannak ellenére, hogy belenyúlt a magánéletükbe, belelátott a szívük rejtett titkaiba és olyan csodás hatalommal rendelkezett, mint még egy sem a próféták közül. Rejtve volt számukra Jézus kiléte a szívük zártsága miatt, ezért is beszélt előttük példabeszédekben, habár évezredeken keresztül készültek a Messiás eljövetelére, Annak felismerésére és követésére. A földön megjelenő első testetöltésük óta, mely az ősemberi szintnél, vagyis az l. szféránál kezdődött, az összes testetöltésük azért az egy testetöltésért történt, hogy a Jézussal való találkozásuk pozitív eredménnyel záruljon és követői lehessenek az üdvösséget hozó Messiásnak. Az l. szférából a ll.-ba, majd a lll. szférába történő felemelkedéshez több ezer évre volt szüksége a választott népnek. Ők sem voltak okosabbak a környező népnél, sőt a legkeményebb, legmakacsabb és legellenszegülőbb szellemcsoport voltak, de irántuk érzett szeretetből és az üdvözülésük elérése szempontjából mégis őket választotta az Úr, mert volt bennük valami, ami a másik szellemcsoportban nem volt és ez az egyistenimádatra való hajlam volt. Más szellemcsoportok, népek még most is hajlamosak a többistenimádatra.
Már Ábrahámtól kezdve évszázadokon, sőt évezredeken keresztül próféták hirdették, és egymásközt, sőt a családokban is sokat beszéltek a várva-várt Messiásról, mint hatalmas Királyról, aki uralkodni fog Dávid trónján és háza népén. És még sem ismerték fel a Messiás kilétét, pedig több ezer év állt a rendelkezésükre a felkészüléshez.
A Messiás eljövetele előtt még sokkal lassabb volt a fejlődés és több szenvedéssel járt, sőt mi több még bűnbocsánat sem létezett, tehát a bűn elkövetése után azonnal jött a szenvedés, a „büntetés”, ami nagyban megnehezítette a tisztánlátást. Ami viszont még nagyon fontos volt és ma is az a bűnbocsánat mellett, hogy az Úr új szövetséget kötött az emberrel az ő halála révén és bármikor ha a földi ember az úrvacsorához járul, megújítja az Istennel kötött szövetséget, mert hát gyarló lény a földi ember és elveszítheti ezt a szövetséget a bűnök elkövetése által, minek következtében megszakadhat ez a szövetség.
A választott nép körében is szükség volt a szenvedésre, a lelket körülvevő, a páncélnál is keményebb fluidrétegeknek a felmorzsolására ahhoz, hogy némi világosság bejuthasson a lélekbe. A hit világa ugyanis még csak ébredezőben volt, ezért az Ószövetségben kívülről ért hatások révén és anyagi vonzatokban tudott csak munkálkodni az isteni lélek. Ez azt jelentette, hogy azzal volt igazából az Isten, ha anyagi javakkal, az ellenség felett aratott győzelemmel ajándékozta meg a választott népet az Isten. Amikor viszont szolgai sorsba keveredtek, akkor mintha elhagyta volna őket az isteni vezetés, holott éppen akkor munkálta bennük az alázatosság és engedelmesség csíráit, ugyanis a Messiás felismeréséhez elsősorban alázatosság szükséges. A gőg, ami a bukás révén Istennel szemben kialakult, szellemileg vakká tette a szellemeket, így az embereket is. De az emberré levés lehetőséget ad az ősbűn lefaragásához, mert minden baj és bűn előidézője a gőg.
A sok és kemény meghurcoltatás, amelyben a választott népnek része volt, viszont segített lecsiszolni az ősbűnt a lelkükről, hogy közelebb kerüljenek a felismeréshez és a beismeréshez. Azért is volt nehéz felismerni a „prófétát” Messiásnak, mert amíg az isteni jelenlét gazdagságot eredményezett, addig a krisztusi életelv azt diktálta, hogy ha már megtartottad a törvény betűit, és ezzel elérted a törvény csúcsát, ha ki akarsz emelkedni a törvényből, és tökéletes akarsz lenni, akkor: „Ha tökéletes akarsz lenni, akkor add el amid van, és az árát oszd szét a szegényeknek és kövess engem.” (Tehát a föld légkörének az elhagyásához „tökéletesnek” kell lennie az embernek, hisz akkor nyer meg valamit is az ember, ha szétosztja.) Tehát merőben ellenkezőt tanított és „követelt” a „Próféta” az őt követőktől, amit a törvényben élők még nem értettek meg. A törvény követői még a szemet-szemért elvet vallották akkor is és most is. Most is vannak „igaz keresztények” sőt még köztetek, szellemhívők között is olyanok, akik ha belenéznének a szívükbe, bizony, hogy azt kellene látniuk, hogy hányszor és hányszor a megtorlás és bosszúállás igazságát követték, ha fizikailag nem is, de lélekben igen! Pedig az üdvösség éppen hogy az alázat gyakorlásával érik meg a lélekben, ugyanis azzal, hogy ha megdobják az embert és legalább nem dob vissza semmivel, vagy a kő helyett kenyérrel, akkor a sátáni elvet csorbítja meg önmagában és nem biztosít érvényesülési lehetőséget, ami már önmagában is az üdvösséget szolgálja. Az üdvösség pedig a sátáni elv visszaszorításában és kiirtásában rejlik valójában. Ezért az Úr felismeréséhez és az Ő akaratának a követéséhez alázatra van szükség. Mert mit jelent az Urat követni? Követni az Ő akaratát, azaz a saját lényegtörvényeteknek az útját, amit a Szentlélek világosít meg a földi halandónak.
*
A választott népnek tehát ahhoz, hogy az Urat felismerje szabadítójának, el kellett érnie a törvény igazságának a csúcsát, és lélekben megérni a törvényfelettiségre, egy magasabb, az alázatosságnak és szeretetnek a szintjére, mert ugyanis a másik nagy bökkenő a szemet-szemért igazságban a „szeresd ellenségedet” volt a „szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet” parancs helyett. Sajnos, hogy a mai, az újszövetségi emberek között is, akik az Úr ll. eljövetelét várják, még mindig megtalálhatók azok, akik csak azokat szeretik, akik őket szeretik, de akik nem szeretik, azokat viszont nem. Mennyivel különb tehát a mai ember az ószövetségi embernél? Szinte semmivel! Csak az esélyei mások, mert az Úr feláldozta magát a szeretet oltárán az emberiség bűneiért és ezáltal a bűnös haladékot kaphat a bűnei következményeinek -pontosabban az Isten által meghatározott részének- az elszenvedéséhez, mely szenvedés (mint azt már többször hangsúlyoztam) nem büntetés, hanem a lélek redői alatt lévő negatívok fellazítására használt eszköz, hogy ezáltal bejuthasson az isteni világosság és bűnbánatot ébresszen az emberben. Ezért van az, hogy mindig is csak egy bizonyos mennyiségű negatív erő elszenvedése után jön csak a megvilágosodás arra nézve, hogy miért szenvedett az ember.
Hosszú, nagyon hosszú idő után megszületett az évezredeken keresztül várva-várt Messiás, a nagy Király, a Szabadító, akinek jövetelére testetöltésről- testetöltésre készült a választott nép apraja- nagyja, az egyszerű emberektől kezdve a „hivatásos” farizeusokig, akiknek az volt a feladatuk, hogy felkészítsék a választott népet a Messiás eljövetelére, de a felkészülés mégsem volt mindenki számára tökéletes, még a farizeusok számára sem, mert nem mindenki ismerte fel királynak a Királyt, hanem csak „…vagy a próféták közül egy”-nek. És mindaddig, amíg az embernek a lelkéről kellő mértékben le nem válnak a gőg által keletkezett rétegek, vagyis, amíg kellő alázatra nem jut az ember, addig a Megáltó az ő számára nem más, csak Illés, esetleg keresztelő János, vagy a próféták közül egy, addig nem ismeri fel Krisztusban a hatalmas szellemet, mert a gőg, az alázat hiánya önmagát teszi meg nagynak és nem a másikat, főként nem a Messiást. Mai nyelvre lefordítva mindaddig, amíg az ember komolyabban befelé nem fordul és bele nem tekint a lelki világába és rá nem jön arra, hogy szüksége van egy személyes Megváltóra, addig a Krisztus csak egy azon vallásalapítók, esetleg az üdvösség tanát hirdetők közül egy, akik az üdvösségre elvezetni képtelenek, akiknek az eszmeisége a múlt homályából, a Krisztus születése előtti időkből tört elő, vagy éppenséggel a mai „megnyirbált” tanok képviselőiből való.
De Jézus nem elégedett meg akkor sem és most sem elégszik meg a számára egyébként is ismert általános válasszal, hanem sokkal többet akart és akar ma is és maguknak az apostoloknak feltette a kérdést, amit feltesz neked ma is:
„És ti kinek tartotok engemet?” – tette fel a kérdést az Úr az apostoloknak.
A válasz néma csend, mert az Úr alázatból nem nyilatkoztatta ki magát senkinek, legalábbis az ott jelenlévőknek nem, mert várta azt, hogy követői maguk érezzenek rá kilétére. Az érzésviláguk azt mondta, hogy szent, sokkal több bármelyik prófétánál, mert uralja a természeti erőket, felette áll minden betegségen, megbocsátja a bűnöket stb. Az értelem azt mondja, hogy próféta, mert sokkal több az átlagembernél, de senki sem meri még remélni sem azt, hogy Istennek a fia. Talán mégiscsak király, aki megszabadítja Izraelt a római megszállás alól, ugyanis ez a legégetőbb problémája a választott népnek. Mivel Júdás kezelte a pénzt, ő abban reménykedett, hogy majd nagy pozícióba kerül Jézus országában. De amikor Jézus azt hirdette, hogy a király és a földműves egyenlő Isten előtt, akkor megingott a politikai hatalomba vetett hitük is. Sőt azt is látták, hogy Jézus semmit sem tesz annak érdekében, hogy a nép megszabadulhasson a római fennhatóság alól. Isten ugyanis jól tudta azt, hogy mire van szüksége ennek a lázadó természetű népnek, amely amikor még nem öltött először sem testet, hatalmas lázadásokat viseltetett Isten iránt és hogy ebből kifolyólag a lázadó természetéből történő szabadulásra éppen a politikai megszállottságra van szüksége, amit már többször is megélt az évezredeken keresztül. Ha a szabadulás lett volna Isten akarata, akkor rájuk sem engedte volna a római hatalmat. De ezzel a megszállással komoly terve volt Istennek a választott nép szempontjából.
A választ mindannyiuk helyett Péter adja meg, aki nem is a választott nép körébe tartozott, mert az előző életében keleten volt vallásalapító, de mivel közvetlenül halála után félremagyarázták és félreértették tanát, ezért megszületett Jézus mellé apostolnak, hogy tökéletesítse tanait és meghaljon az Igazságért.
A feltett kérdéssel, Jézus mintha azt is akarta volna kérdezni: Van-e bennetek akkora alázatosság, hogy felismerjétek bennem az Isten ígéretének beteljesedését, a Messiás eljövetelét? Mert az alázatosság az alapja az előrehaladásnak, pontosabban a hitnek, a reménynek és a szeretetnek. Ahhoz, tehát, hogy a hit szeretetté alakuljon, szükséges a reménynek a kifejlődése. Ha nincs kellő hite az embernek, akkor nem alakul ki a reménye sem, remény nélkül viszont összeomlik az embernek az a kis hite is, amit addig kifejlesztett magában. Erre mondja Jézus, hogy: „Akinek van, annak adatik, akinek nincs, attól még az is elvétetik, amivel bírni vél” Tehát ha már kialakult a hit és tovább tudott fejlődni reménnyé, ezek után alakul ki valójában az igazi áldozatkész szeretet, de mindennek alapja az alázatosság. Ezért van szükség gyakorlatilag az alázatosságra, mint alap erényre. És azzal, hogy az Úr megkérdezte, hogy kinek tartják őt az apostolok, gyakorlatilag az iránt érdeklődött, hogy megvan-e a felismeréshez a kellő alázatosság, mint alapja a hitnek, a reménynek és az áldozatkész krisztusi szeretetnek a kifejlődéséhez, vagyis:
Van-e bennetek akkora nyitottság Isten felé az alap erényen, az alázatosságon keresztül, hogy az Atya az ő Szentlelke által felismertesse veletek és bennetek az előttetek álló Jézusban a Messiást?
A néma csendet, amely Jézus kérdésére keletkezett, Péter, azaz Péteren keresztül az Atya az ő Szentlelkével törte meg, amikor Péter így szólt: „TE VAGY KRISZTUS, AZ ÉLŐ ISTEN FIA.” „Boldog vagy Simon, mert ezt nem a test és vér nyilatkoztatta ki neked, hanem az én Mennyei Atyám! Ezért ,Én azt mondom, hogy te kőszikla vagy és én erre a kősziklára építem az én Anyaszentegyházamat, amelyen a pokol kapui nem vesznek erőt”-szólt az Úr.
És ezen a kősziklán állsz te most gyermekem a te törékeny, töredező és a problémáktól túlterhelt hiteddel, hogy megvívd azokat a harcokat, amelyekbe bele állított az Úr az Országának építése céljából. Tőled és mindazoktól kérdezem, akik olvassák az általad közvetített közléseket, hogy:
„TI KINEK TARTATOK ENGEMET?”
A ti számotokra is csak Illés, keresztelő János vagyok, vagy csak egy a (jelenkori) „próféták” közül? Vagy van-e már benned , bennetek akkora alázat, hogy az Atya ki tudja jelenteni az Örök Ige hangján elsősorban azt, hogy: „TE VAGY KRISZTUS, AZ ÉLŐ ISTEN FIA.” valamint azt, hogy: „Ő AZ ÉN SZERETETT FIAM, AKIBEN KEDVEM TELIK, ŐT HALLGASSÁTOK!”, aki elküldte az Igazságnak Szentlelkét, hogy elvezessen benneteket a teljes Igazságra.
Szinte mindenki, aki valamennyire is az Isten Országát keresi, meg van győződve arról, hogy a teljes Igazság birtokában van! Habár, azt mondta az Úr, mielőtt megígérte az Igazság szellemét: „Sokat mondhatnék még nektek, de azt most ti el nem hordozhatjátok, de amikor eljő az Igazságnak Lelke, ill. Szelleme…” Az Úrnak azaz a Messiás szellemnek, aki elérte az abszolút tökéletességet, tehát volna még mit mondania, amit tényleg szinte semennyire nem bírnátok elhordozni, de még meg sem érteni, fel sem fogni. És az emberek mégis azt hiszik magukról, hogy mindent tudnak. Azonban az az igazság, hogy minden szintnek megvan a maga féligazságoktól rétegződött igazsága, amelyből valamennyire is táplálkozni képes a fejlődő lélek. De az igazság ismerethez az önismeret is hozzátartozik, amitől már vonakodik az ember. Az ugyanis senkinek sem tetszik, ha az Igazság szelleme rávilágít az embernek a bűnös voltára, ami annak függvényében történik meg, hogy az emberi léleknek mekkora részét világíthatta át a Szentlélek, vagyis, hogy a szenvedések mennyire vékonyították meg az ember lelki világát körülvevő bűn rétegeket. Tehát nem is olyan egyszerű az, amikor az emberi lelket elvezeti az Igazságnak a Szelleme a teljes igazságra.
Gondolkodjatok el mindezen gyermekem!
Amen
Ada, 2024. 01. 28.