„Aki utánam akar jönni…”
A szabad akarat, mint Isten ajándéka, ami nélkül robot lenne az ember.- Az emberi lélek túlkapásra hajlamos, míg meg nem tapasztalja az bűn következményeit.- A bukások révén szűkül a szabad akarat lehetősége.- A pokoli szférákba tiszta angyalok szállnak alá, hogy hirdessék a szabadulás lehetőségei.- Az emberi lélek ragaszkodik a saját állapotához, azért nehéz az üdvösségre való eljutás.- Amíg ki nem növi az ember a saját szintjét, nem tud tovább haladni a fejlődés útján.- Az ember bukásaival eltékozolta a lelki vagyonát, amit az Itthagyott krisztusparányokból pótolni tud.- A lV. szféra a dogma és formanélküli igazság megjelenésének a szférája.- „Én vagyok az út, az igazság és az élet”.- „Aki utánam akar jönni (az Atyához).- …naponként tagadja meg magát…”
*
Nem lenne szabadakarata az embernek, ha végzete pontosan meg lenne határozva, amelyet követnie kell. Isten még a legmélyebbre bukott szellemtől sem vonta vissza ezt a csodálatos ajándékot, mert szabadakarat nélkül nem lehet dönteni a jó és a rossz között, vagyis nem lehet sem érdemeket gyűjteni, de még tapasztalatot szerezni sem az élet országútján. Nem lehetne fejlődni, vagy bukni, vagyis követni, vagy megtagadni a felkínált kegyelmi lehetőségeket, tehát szabadakarat nélkül robot lenne az ember, aki gépiesen követi megalkotója parancsait, minden beleegyezés, vagy ellenszegülés nélkül. A szellem tehát Isten végtelen szeretetéből kifolyólag szabadakarattal rendelkező lény, míg az elemi lelkek, akik még nem kaptak Istentől szellemet, gépiesen követik a rotáció törvényét, tehát fejlődnek, minden döntési lehetőség nélkül, mert ugyanis nincs fogalmuk a jó és a rossz közötti különbségről. Sajnos még az l. szféra szellemei sem tudják különválasztani a jót a rossztól, az a fejlődésük folyamán alakul ki a tapasztalatok révén. Istennek tehát az a terve az emberrel, hogy a sok-sok negatív és pozitív megtapasztalás révén “önszántából” belássa a helytelen irányt, amit addig követett és változtatni, ill. változni igyekezzen az alulról jövő taszító és a fentről jövő vonzás törvénye révén.

Az emberi lélek amíg meg nem tapasztalja a bűn következményeit, a bűnös vágyaiból kifolyólag túlkapásokra hajlamos, ami az újabb kárhozatot szüli meg számára, mindannak ellenére, hogy a bűn egyszeri elkövetésével nem lehet a pokolba jutni, ahogyan az erény egyszeri megcselekvésével sem lehet egyből a Mennyekbe emelkedni. Ezért Isten szeretetből korlátokat von az emberi lélek szabadakarata köré, hogy ne essen túlkapásokba és a bűnök folytonos megcselekvésével ne alkosson a maga számára örök kárhozatot, hanem, hogy legyen lehetősége a jó követésére, ami igaz, hogy a szellemvilág részéről hatalmas munkával jár és mégis odáig bukott a szellem, hogy megalkotta az örök kárhozat szféráit. De mivel Isten nem kívánja a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen ezért, ha szenvedésekkel is, de lassan ébresztgeti a szellemet és lassan, de kivezeti az örök kárhozatból, újjáteremtve őt a kegyelmi lehetőségek által, amely mellett szabad akaratból kell döntenie.
Ahogyan bukott a szellem, bukásai, azaz ellenszegülései révén szűkültek körülötte a szabadakarat nyújtotta lehetőségei, mert saját maga köré korlátokat vont azáltal, hogy az Istentől történő eltávolodásával bezárult a szelleme az isteni erőforrások előtt, és mivel mind kevesebb isteni erőket tudott asszimilálni, ezért zsugorodott mind kisebbre. Annyi azonban mindig megmaradt a szabadakaratból, hogy a saját szintjén lévő jó követésére szabad döntési lehetősége legyen a szellemnek. Egyedül az örök kárhozatban a teljes szellemi halállal meghal a szabadakarat is, de amint a szenvedések révén ébredezik a lélek, azonnal ébredezik benne a saját szintjének megfelelő kegyelem nyújtotta szabadakarat is, ami elegendő arra, hogy követni tudja a számára felkínált szabadulási lehetőségeket, amelyet csakis isteni segítséggel nyerhet a szellem.
A pokoli szférákba ugyanis magas tiszta angyalok ereszkednek le előadásokra, tanításokra előlátott terekre, hogy tanítsák az értelmükben teljesen eltompult szellemeket, és hirdessék számukra a szabadulás lehetőségét a saját maguk által kiépített pokoli állapotból, amely segítséget ha elfogadnak, akkor az angyalok elviszik őket a földre testet ölteni, ahol beindul az újratestetöltés révén a tisztulásuk és fejlődésük. Ilyen esetben egy hídon kell áthaladni nekik, mely a saját szférájukat és az életbe indulást elválasztó folyó felett húzódik el. Ezen a hídon nagyon nehéz minden megtérni szándékozónak áthaladni, mert odakötik a saját hajlamai ahhoz a helyhez, amit a saját fluid-világával épített ki magának. Sajnos ezen a hídon sokan vissza is lépnek a saját barlangszerű állapotukba, mert még erősebbek a hajlamaik a szabadulási vágytól.

De nem csak a szférákban történik ez így, hanem a földi világban is. Az emberi lélek is pontosan úgy ragaszkodik a saját maga alkotta állapotához, véleményéhez, elképzeléseihez, mint ahogy a szellemvilágban ragaszkodna. Sajnos az emberi lélek sokkal nagyobb biztonságban érzi magát a saját állapotában, mint abban, amit Isten kínálna neki a fejlődése útján, mert az állapot, amelyben él, önmagából, a saját fluidjaiból tevődik össze, míg a következő állomásnak az állapota még nincs kimunkálva, úgy kell kimunkálni önmagában, ami miatt bizonytalannak tünteti fel az ellentét az ú.n. jövőképet, vagyis a következő állomást, amit el kell érnie az emberi léleknek. Csak amikor már kinőtte a saját maga alkotta szférát, illetve állapotot, akkor kezd idegenné válni amit előzőleg épített az ember és ha még nem is tudja követni a magasabb szintnek a vonzását, de már kezd kilátni a saját állapotából és érdeklődést kezd tanúsítani a magasabb állapot iránt. Amikor még teljesen maga alá temette a saját állapota, akkor azt sem tudta, hogy létezik egy magasabb és tisztább létállapot, mert körülvették, inkább körülzárták a saját szintjének megfelelő fluidok, és azok a romok maguk alá temették. Amíg fel nem emészti a romok nagy részét az ember, addig szinte ki sem lát a lelki romok alól. Csak ahogy a szenvedések révén tisztul az állapota, úgy nagyobb kört ír le maga körül a szellemi látása is az embernek, de a szellemvilágban a szellemnek is, ha ebbe az állapotba kerülnek. Sokkal jobb, ha a testi világban kerül a szellem a konkoly learatásának, a lelki romok eltakarításának az állapotába, mintha átviszi a szellemvilágba, mert a szférákkal szemben, földön kegyelem van és enyhületet, bűnbocsánatot kaphat a szellem. A szellemvilágban az isteni igazságosság uralkodik, ezért ott nincs kegyelem. A földön még akkor is van kegyelem, ha a szenvedtetve nevelő törvény által van inspirálva az emberi lélek a fejlődésre. Ha sikerül kiemelkednie a romok alól, szinte azonnal kaphat azokból a próbákból, amelyekben nem állta meg azelőtt a helyét, és ha sikerül a próbákban a helytállás, tovább tud haladni a fejlődés útján. Tehát a földön sokkal nagyobb a fejlődési lehetőség, de a bukás lehetősége is, mint a szférákban, hisz az Úr a földre, testbe jött el, magára húzta az anyag béklyóit, hogy mint „emberfia” szenvedéseivel megtisztítsa és kimozdítsa a földet a holtpontról, illetve a folyamatos bukás állapotából, pihenő állapotokat nyisson meg az elfáradt szellemek számára („…még ma velem leszel a paradicsomban”.) és beindítsa a folyamatos, és megkönnyített fejlődési lehetőséget.
Az ember a bukásai révén eltékozolta a lelki vagyonát, de a felemelkedéshez lelki erőkre, lelki vagyonra van szüksége, ezért ezt pótolhatja ama krisztusi fluidokból, amelyeket Ő itt hagyott a rotációt követni szándékozóknak. Ez kegyelem, pontosabban ez az a kegyelem ami révén felgyorsul és könnyebbé válik a fejlődés. Eme kegyelem nélkül sokkal, de sokkal többet kellene szenvednie az embernek ahhoz, hogy saját maga izzadja ki a hiányzó erőket, („véres verejtékkel keresed meg a te kenyeredet”, aminek nagy részét Krisztus nagycsütörtök éjszakáján vért izzadva vissza szerzett.) minek következtében senki, vagy legalábbis sokkal kevesebben juthatnának el a lV. szférába, vagyis az általunk a földi világhoz viszonyítva Isten Országának nevezett állapotokba (habár ez még csak a menny előcsarnoka), ahol már minden csakis szép formát ölt magára, ahol a szép a maga valójában tud megjelenni, és nem kell neki elszürkülnie, hogy ne vonja magára mások haragját és a haragból kifejlődő irigységet; ahol minden görbe kiegyenesedik, megszűnik a szenvedés és megszűnnek a különböző fajta, „üdvösséget ígérő” vallási dogmák és nézetkülönbségek is, mert egy akol és egy pásztor az uralkodó életelv, ugyanis az isteni igazság a maga kendőzetlen formájában, külső burkok és rétegződések nélkül jelenik meg. Az igazság világa ez, ahol az Igazság Szellemei a föld számára az igazság törvényeit alkotják.

De ahhoz, hogy ide feljuthasson az emberszellem, az üdvösségre történő egyéni meghívásra van szüksége. Erre viszont egy bizonyos szempontból éretté kell válnia az emberi léleknek, ami alatt azt értem, hogy el kell érnie egy bizonyos alázatosság szintet, ami a befelé fordulásának egy bizonyos szintjét is jelenti, amikor már rájön az ember arra, hogy azáltal, hogy a fél világot üdvözíteni akarja, a saját lelkében kárt vall és hogy a saját hibáit, bukásait és azok eredményeit nem másokban, hanem önmagában keresi. Az egyéni elhívás, az átlag tömegszintnek a törekvéseiből történő kiemeltetést jelent, ami egyéni vezettetéssel jár, mert csakis az tud ezen úton haladni, ha egyénileg vezetve van. Az egyéni elhívás gyakorlatilag a hazahívó szó, amikor a Jó Pásztor veszi kezébe a lélek vezetését az ő szolgáin, kiküldött szellemein keresztül. Az egyéni meghívás révén indul el az emberi lélek a saját lényegtörvényének az útján vissza az örök haza felé, amely úton szembesülnie kell mindazokkal a cselekedetekkel, amelyekkel nem számolt el, mert talán nem tartotta kellő mértékű bűnnek, vagy szégyenében kisiklott a számadás alól, vagy valamilyen más oknál fogva eltakarta a feledés homálya. Ezért lélekben újból végig kell mennie mindazokon a harcokon, amelyekben annakidején elbukott. Ez kegyelem, a lélek tisztulásának a kegyelme, amely ha kell még az előző életeire is visszavezeti az emberi lelket, hogy az ott elkövetett, de el nem számolt cselekedetekkel szembesülni és elszámolni tudjon. És mindaddig, amíg ezeken a tisztulási folyamatokon végig nem megy, nem juthat el az üdvösségre. Mindezekhez, a fentebb felsoroltak eléréséhez isteni segítségre van szükség, ami mindenekelőtt mélységes bűnbánatból bűnbeismerésből és a tisztulási folyamatok elfogadásából kell, hogy álljon. Az emberi lélekben ugyanis, amikor bűnt követ el, a cselekedeteinek következményei lerakódnak és kapszuálódnak az alsóbbrendű énben. Sok esetben életek múlnak el amíg ezek a tartalmak az alsóbbrendű énből fel tudnak törni, és egy-egy élethelyzet és a vele járó szenvedések hatására meg tudnak nyílni, hogy a sötét tartalom kijöhessen és elvégezhesse az emberben a megfelelő lelki munkát. A sötét erőknek a feltörése mindenkor szenvedéssel járnak, de nem büntetés gyanánt, hanem az Igazság törvényének a megjelenési formájaként, hogy érzékeltessék az emberrel egy-egy cselekedetnek az igazság törvénye által történő megvilágítandó eredményeit. Tehát az igazság törvénye bemutatja annak a cselekedetnek a súlyát, amelyeknek a vége megbánás, megvallás és feloldozás kell, hogy legyen. A lélek mélyéről feltörő sötét erőtartályok helyére viszont az isteni erőtartályokból hittel levont krisztus parányokkal pótolhatók. Ez is óriási kegyelem, mert ez nélkül sincs üdvösség mert a lélekben lévő sötét erőkhöz ördögi szellemek kötődnek, akiktől szabadulni kell a sötét erőktől történő szabadulás révén.

Az ember tehát a földi világban jelenlévő krisztusparányokból pótolhatja a hiányzó fluidokat, a hit, a valamint a hitből fakadó alázat, a Krisztus felé történő vágy, az Úrvacsora, és az erények gyakorlása révén. (Ez a lehetőség az elragadtatással megszűnik, mert a krisztusparányok visszavonatnak.) Ezáltal tud az emberi lélekben kiábrázolódni az élő Krisztus arculata, és ahogy növekszik a krisztusparányok aránya a bűnös fluidokkal szemben, úgy emelkedik a lélek a magasabb világok felé és úgy vonzza be a lelki világába Krisztust, mint Megváltót. A vonzás törvénye alapján, minél több egy lélekben a krisztusi fluid, annál nagyobb esélye van az elragadtatásra, a „mindeneket magamhoz vonzok”, és a „szétküldi angyalait a szélrózsa minden irányába, hogy összegyűjtsék az Övéit”- révén.
Ahhoz, hogy az Úr elvezethesse az emberi lelket az üdvösségre, ki kellett taposnia az utat a bűnök rengetegében, hogy megtisztítsa azt az ösvényt, mely az Isten Országába vezet. Így járt Ő elöl, mindannak ellenére, hogy a legtisztább és legtökéletesebb szellem volt, „emberré” kellett, hogy legyen, „bűnné” kellett, hogy legyen, hogy megjelenhessen testben ezen a teremtés perifériájára került földön. Le kellett szállnia a pokoli szférák, körgyűrűk legmélyére, gyakorlatilag a föld gyomrába, hogy az ott történő megjelenésével, a szenvedéseinek eredményeivel megnyissa az utat a föld gyomrából a föld felszínére, gyakorlatilag az első szférába, majd a földi szférákon keresztül az Általa megalkotott és megnyitott állapotokból Márián keresztül egészen a paradicsomi világokig és onnan tovább, az „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam,” az Atyához. Ez mind elsősorban az Ő érdeme, hisz halála pillanatában a halál folyosóján, – ahol oly sokan megrekednek és vissza kell térniük a földre testet ölteni magukra, hogy levetkőzzék azon akadályokat, amelyek visszafogták őket, hogy a szellemvilágba juthassanak – Jézus minden gond nélkül keresztül suhant, és járhatóvá tette gyakorlatilag a halál folyosóját, amely az Életre visz. Tehát minden ártatlansága ellenére is végigjárta az utat a földről a mennybe, hogy minden egyes elhívott lélek az Ő vonzalma révén eljuthasson az Isten országába. Ezért joggal mondhatja azt, hogy „Aki utánam akar jönni…” az megteheti, mert „Én járhatóvá tettem azt az utat, amelyet a sátán már réges-rég a dogmák és a külsőségek; a bűnök különböző fajtáinak eszközeivel járhatatlanná tett”. Gyakorlatilag a hazavezető utat, az Ő követésének az Útját is meghatározta: „… tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen.”
Mivel megkezdődik hamarosan a nagyböjt, ismétlem: „Aki utánam akar jönni (az Atyához), az naponként tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és úgy kövessen.”
Az Úr kegyelme legyen veletek gyermekem!
Amen
Ada, 2024. ll. 11.