A hit Isten ajándéka

Nem minden ember ragaszkodik a hitéhez, mint üdvözülési formához, mint olyan korláthoz, amelyet ha követ, eljuthat az Isten Országába. A hitbeli korlátok ugyanis arra vannak hivatva, hogy mintegy lemorzsolják az emberi lélekről a szögleteket, a kiálló részeket, amelyek a bukások sorozataiban jöttek létre és megőrizzék a lelket a különböző elferdülésektől. „Büntetlenül” ugyanis nem lehet áthágni a lélek köré vont korlátokat, amely visszahatásokból okulnia kell a léleknek, felismervén a gyökereit a szenvedéseinek. Ha az ember nem ismerné fel problémáinak és szenvedéseinek az okát, akkor soha sem javulna meg! Ezen alapul a fejlődés törvénye, ugyanis hogyan tudná meg azt, hogy mit kell levetkőznie a továbbfejlődéshez, ha nem ismeri fel a saját negatív tulajdonságait? Ezekre a megvilágosodásokra nagyon sok esetben a szenvedések vezetik rá az embert, mert a szenvedés nem büntetés, hanem a lélek köré rakódott rétegek fellazításának és lefejtésének az eszköze, minek következtében be tud hatolni az isteni erővilágosság az elferdült lélek mélyére, hogy pozitív változásokat és alakulásokat eredményezhessen. 

(Olyan ez mint a testi betegségnek a fájdalma. Ha nem fájna a betegség előidézte dolog a testben, az ember nem venné észre, hogy beteg és nem igyekezne meggyógyulni, de itt továbbmenve, a testi betegség a lélek betegségét is jelzi.)

Tehát ha nem ismeri fel az ember a szenvedéseinek az okát, amelyeket a bűn elkövetésével von magára, céltalanná válik a szenvedése! Akár mennyire nehéz is elfogadni, -mindannak ellenére, hogy a szenvedés nem Isten akarata- a szenvedésnek oka, célja, értelme és rendeltetése van! De csak akkor ér el eredményt a szenvedés, ha hittel fogadja az ember. Lehet az embernek bármekkora tudása, ismerete, sőt még betekintése is a szellemvilágba, ha a tudása révén nem ismeri fel a saját maga számára kirendelt Isten akaratát, a szenvedés teljes állapotainak rendeltetését, okát és célját, és nem hajol meg előtte, hanem tiltakozik ellene, kívül marad az Isten Országán.  De mint mondám, ehhez élő hitre van szükség. Az élő hit viszont nem az addig megszerzett tudásnak az elhivése, hanem az Isteni jelenlétnek a szívben történő megélése. 

A szenvedés nem Isten akarata, mert a szenvedésteljes állapotokat nem Ő hozta létre, hanem maga a szellem a bukásával. A bukás révén a szellem annyira elvesztette életerejét, hogy szinte teljes egészében lemerevedett, halottá vált szellemi értelemben, de mivel a földi világ a szellemi világnak tükörképe, levetített mása, ezért a halál fizikai síkon is megjelent, mint a bűn következménye. Ha csak a szellemvilágban lett volna érvényes és csak a szellemvilágban lett volna kialakulóban a halál, akkor Pál apostol nem írta volna azt, hogy a bűn zsoldja a halál. De mivel ez sajnos így van, ezért a szellem felébresztésére, újjáteremtésére küldte el először is Isten a prófétákat, majd  Jézus Krisztust és a Szent, azaz tiszta szellemeket. Ahhoz azonban, hogy a szellem megtapasztalja az Istenről történő elfordultságának az eredményeit, meg kell tapasztalnia annak következményeit, tehát meg kell ízlelnie a saját maga által létrehozott állapotának ízét, így szenvednie kell. És minden egyes alkalommal szenved, ha elfordul Istentől és bukásával az erőit a sátánnak játssza át, esetleg nem azonnal, mivel kegyelmi idő van. Ha hittel és alázattal fogadja a szenvedést, akkor fogy az elszenvedni valója, de ha tiltakozik ellene, akkor gyarapítja azt, mert az a bűn, amikor a szellem, vagyis a szellemember nem tudja elfogadni Isten akaratát és a saját akaratát cselekszi meg helyette. Isten az ő akaratának a megcselekvéséhez ad erőt, míg az ember akaratát nem támogatja erejével, ezért fogynak ezek az erők és az erőhiány  egy idő után a szellem-testen, majd a fizikai testen is betegség formájában ütközik ki. És itt mutatkozik meg az ember hite abban a tényben, hogy el tudja e fogadni Isten kezéből a  lelket formáló terheket, kísértéseket, megpróbáltatásokat, tudva azt, hogy lelki életre is igaz a mondás, miszerint „teher alatt nő a pálma, vagy mindenáron szabadulni igyekszik az ember. A szenvedések elfogadásához már egy bizonyos lelki fejlettségre van szükség. Ők vezethetőek az Isten Országa felé, és őket hívja, vonzza és őértük jött gyakorlatilag az Úr: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve (akik alkalmasak lettetek arra, hogy a bűneitek következményeinek terhéből már tudtok valamennyit elhordozni) és én felüdítelek titeket.” Nem azt mondta az Úr, hogy leveszi a terheket, hanem azt, hogy felüdíti a kereszthordozót. Valamint: „Menjetek (az angyalokra vonatkoztatva) ki az út szélére, az útkereszteződésekre és szedjétek össze a bénákat, a vakokat és a sántákat és vezessétek el őket a menyegzőre.” Tehát a meghívottság egyik jele (jöjjetek énhozzám) a szenvedés, ha hittel tudja vinni az ember. Azt azonban tudni kell, hogy az ember képtelen lenne elviselni, elszenvedni az összes negatív erőt, amelyet kitermelt, ezért Isten csak annyi terhet rak az emberre, amennyit el tud viselni.  Azoktól a szenvedésektől viszont, amelyeket kap az ember, akkor kap gyógyulást, ha megtér azokból a  bűneiből, amelyek a betegségeket okozták. Az akadályokon, amelyeket a betegsége folyamán az Igazság törvénye  támaszt, csak Isten tudja átemelni az embert, maga az ember képtelen átvergődni magát rajtuk!

Isten csak bizonyos százalékát rakja vissza az emberre**, ami az embernek mégis csak száz százalékot jelent. Sőt aki követni akarja az Urat, naponként fel kell vennie a keresztjét és úgy követnie. A kereszthordozás viszont nem más, mint a megpróbáltatások békés elviselését jelenti, amelyeket az Élet rak az ember vállára. 

Tiltakoztok, és támadtok engemet, amiért megpróbálom kibontani a szenvedések értelmét és célját, de hamarosan rá fogtok jönni, hogy miért tettem ezt szinte minden nyilatkozatban. Ugyanis olyan idők jönnek, várnak rátok, amelyek -az Úr szavai szerint- nem voltak és nem is lesznek soha. Pedig voltak nagyon komoly megpróbáltatások a föld lakóira nézve úgy a természet, mint az emberek által okozott megpróbáltatások révén. Ez okból kifolyólag tettem ezt, mert szeretnélek benneteket felkészíteni az előttetek álló időkre. Mert nem az a fontos, hogy pontosan mi hogyan fog lezajlani, hanem az, hogy ti készek vagytok-e rá, mert ezen előttetek álló megpróbáltatásokban történő helytállásotoktól függ az üdvösségetek. A jövő helytállása teszi próbára a tudásotokat és a tudás által kreált hiteteket, pontosabban a szereteteteket, mert akkor van értelme a hitnek, ha szeretetté tud átkonvertálódni, ugyanis „Akik Istent szeretik, azoknak minden a javukat szolgálja. A fejlődés legfontosabb és elengedhetetlen lételeme az Isten akaratában való megnyugvás, a Néki történő engedelmesség, ami magába foglalja azt, hogy az ember mindent elfogadjon, amit Istentől kap, így azokat a szenvedéseket is, amelyek alkotó részét képezik a tisztulásnak.

Tiltakoztok az ellen, ha a szenvedések révén szeretnénk benneteket rávezetni a hajlamaitokra, pedig az idő közel van és ahogyan közeledtek az Úr ll. eljövetele felé, úgy mind nagyobb és nagyobb ördögök voltak, vannak és lesznek ráengedve a földre, akik a lelketek redői alatt meghúzódó hajlamokat is megtalálják és kísérteni, sőt el is fognak buktatni benneteket, mert a számotokra ismeretlen hajlamaitok által tudnak benneteket támadni. De mindennek az elfogadásához, hitre van szükségetek!

A hit viszont Isten ajándéka, ami nélkül viszont egy lépést sem tud előrehaladni az ember a fejlődése útján, mert szüksége van arra az erőforrásra, amelyet az emberi szívben történő isteni jelenlét nyújt az embernek. Ezért mondja az Úr: „Aki hisz… üdvözül, aki nem hisz, már eleve elkárhozott.” Sőt, azt is mondta Ő, hogy: „Aki hisz, ha meghal is élni fog.” Tehát  az élő hit az üdvösség alapfeltétele. Több mint kétezer éven keresztül üdvözültek az emberek a hit által.  Nem azt mondta az Úr, hogy aki tud, az üdvözül, hanem aki hisz. Sőt azt mondta, hogy „Boldogok a lélekben szegények…”, akiknek a tudása nem nőtte túl a fejlettségi szintjüket. Boldogoknak nevezi őket az Úr. A hitet  az Úr jóvoltából megkaphatja az ember, ha őszintén kéri. A tudás alapú élő hitre viszont mind nagyobb és nagyobb szükségetek lesz a jövőben. De ha a tudás az értelemből nem folyik le a szívbe és nem válik gyakorlattá, azaz nem alakul át szeretetté, hanem csak elmélet marad, akkor kívül maradtok az Isten Országán.

Nem azt mondom, hogy nem kell a tudás, sőt nagyon is szüksége van a mai embernek a tiszta szellemtani ismeretekre, csak ne haladja meg a fejlettségi szintet, mert olyan elferdüléseket képes a lélekben létrehozni, melyek lassan, de biztosan bezárják a lelket Isten előtt. És melyek azok az elferdülések? A választ ti magatok adjátok meg saját magatoknak. Ismétlem, szükség van a tiszta tudásra, mert betekintést engednek Isten titkaiba, azokba a törvényszerűségekbe, amelyek révén történik a szellemvilág részéről a neveltetésetek és a vezettetésetek. Sajnos azonban, hogy kevesen ismerik fel a törvényszerűségekben önmagukat, pedig csak akkor lehet valakit vezetni és „nevelni” ha felismeri azokat az akadályokat akadályoknak, amelyeket a sátán gördít a fejlődés szekere elé. Az akadályok viszont visszanyúlhatnak az előző életeitekre, amennyiben a konkolyt akkor vetettétek el és már nem volt időtök learatni azt. Ebben az esetben már igencsak körülvették bizonyos rétegek, amelyeket csak szenvedéssel tud a lelketekről lehántani a gondviselés. Ilyenkor van szükség a tisztánlátásra, mert ha nem látja az ember azt, hogy a lelkének mely része van tisztulás és orvoslás alatt, akkor hiába minden addigi szenvedés és tisztulás. Eddig a felismerésig az embert a hite vezeti el, mert a hit nyitja meg a lelki szemeket, amelyek visszatekintenek és visszalátnak a múltba, ugyanis a szellemtan révén főként azok vannak meghívva az üdvösségre, akiknek a problémáik -legalább is egy részének-  gyökere visszanyúlik az előző életek valamelyikébe.

A hitet viszont az Úr hozta le ajándékként a földi létbe. Azért van lehetősége hinni,  hittel nézni és látni a földi embernek, mert az Úr szenvedéseivel megtisztította az ember szellemi látóhatárát. Tehát minden szellemi előrehaladás lehetősége Hozzá, az ő felbecsülhetetlen értékű munkájához vezethető vissza, mert Nélküle nem tudná a földi ember azokon az akadályokon átverekedni magát, amelyeket az Igazság törvénye állít az életébe. Ez a segítség nem más, mint a bűnbocsánat. Ezt a lehetőséget, a bűnbocsánat lehetőségét, csak Isten adhatja meg az ő gyermekei részére. Amennyiben ez a lehetőség nem lenne, az ember folyton- folyvást csak a saját, az általa kitermelt negatívok okozta betegségek terhe alatt nyögne, és nem jutna előbbre a fejlődés útján. De mivel van Istenbe, Isten szeretetébe vetett hit, ezért létezik feloldozás, amely kiemelheti a szenvedő embert a gyötrelmes állapotból egy magasabb létállapotba és amennyiben sikerül ott meg is maradnia, akkor tovább haladhat a fejlődés útján.

Ez az ajándék akkor képez igazából értéket, amikor már eljutott az ember odáig, hogy a saját bűneinek a következményeivel terhelhető és rájön arra, hogy feloldozás nélkül, azaz önmaga erejéből képtelen a szabadulásra, tehát rá van szorulva Istenre és az Általa történő feloldozásra. Addig nem is tudja értékelni igazából azt a kínszenvedést, amelyet az Úr mindenki megmentésére átélt és felajánlott a szeretetnek az oltárán. Addig csak egy szállóige  számára az, hogy az „Úr meghalt értünk.” Talán akkor válik igazából értékké számára az, Úr megbocsátó kegyelme, amikor rá van szorulva a megbocsátásra és csak akkor bocsáttatnak meg a bűnei, ha ő maga is meg tud bocsátani másoknak. Amikor rádöbben arra, hogy még ahhoz is isteni segítségre van szüksége, hogy meg tudjon bocsátani, merthogy a megbocsátáshoz, azaz a megromlott viszonyokhoz szeretetre van szükség, amit az embernek, azaz a sértett félnek önmagából kell kipréselnie. Tehát a megromlott viszonyok rendezéséhez soha nem a megtorlás a megoldás, hanem a szeretet, mert Isten is szeretetet gyakorol azzal szemben, aki rá van szorulva a feloldozásra. Mert miből is oldozza fel Isten az embert? Az Igazság törvényéből. Az igazság törvénye, mint isteni törvény viszont mindenütt jelen van és tevékeny, ami alól az ember soha nem tud saját erejéből kiemelkedni, mert oda kötik tetteinek következményei. Csak  Isten képes erre, mert Ő ura a törvénynek, és akkor emeli ki az embert, amikor Ö jónak látja, vagyis amikor a törvény elvégezte a munkáját az emberi lélekben.

 Mindennek a fentebb említett folyamatnak, történetesen a törvényből való  kiemelkedésnek  a folyamatát  nagyban elősegíti az Úr testének és vérének a magatokhoz vétele, mellyel elsősorban új- és örök szövetséget köttök az Úrral, az ő áldozatkész szeretet-igazságaival. És valahányszor eszitek az ő testét és isszátok az ő vérét, ezek a folyamatok újra és újra lejátszódnak a lelketekben, amennyiben hittel teszitek ezt, mert Ő meghalt a világ minden bűnösének a vétkéért, bűnéért. 

Az Ő teste megtöretett a bűnök bocsánatára és a vére kiontatott a bűneiteknek lelketekről történő lemosására. De mindennek ellenére vizsgálja meg magát mindenki, mielőtt magához veszi az Úrnak testét és vérét, nehogy ítéletet egyen és igyon magára akkor, amikor az Úr asztalához érzi magát hivatalosnak. Ugyanis aki él az Úrvacsorával és utána mégis csak megmarad vétkeiben, az vétkezik az Úr teste és vére ellen, vagy ha nincs meg benne a kellő bűnbánat és  mindennek eredményeként a javulnivágyás és úgy járul az Úr asztalához, akkor ítéletet eszik és iszik magára. Hasonló a helyzet ha hit nélkül veszi magához az Úr testét és vérét, mert akkor nincs benső motivációja. 

Járuljatok az Úr asztalához, de ne túl gyakran, mert megszokássá válik és akkor már nem tud olyannyira megnyílni a lélek a materializált krisztusparányok előtt, hogy a kellő hatást ki tudja váltani. Ilyen esetben, a kellő hatás híján az ember előtt  lassan elveszíti erejét és az ember a törvény hatása alatt marad, vagy visszaesik és csalódik az Úr testének és vérének a bűnbocsátó, feloldó hatásában. Elveszti a hitét az Ő megváltó munkájában és kívül marad az Isten Országán, mert  Krisztus teste és vére, ha az ember magához veszi, küzd a lélekben az alsóbbrendű énetekből feltörő hajlamok és a betegségeket előidéző tulajdonságaitok ellen, de ahhoz, hogy ez megtörténjen, valamennyire bűntudatra kell ébredni az embernek. Aki nem járul az Úr asztalához, mindezektől a kegyelmektől elesik, mert azt mondja az Úr:  „Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet, nincs annak közössége velem.” Fejlődni viszont csakis akkor lehet, ha az embernek közössége van az Úrral(és azokkal a szellemekkel, akiket Ő szétküldött, ill. kirendelt a számotokra. A fejlődéshez tehát szükségeltetik a krisztusparányoknak a magatokhoz vétele, amely parányokat Ő itt hagyott a közbülső világban, az erőknek a világában, amely erőket ha magatokhoz vesztek, akkor lesz annyi és olyan szintű erőtök, hogy kapcsolatba tudtok lépni az Úrral és az ő Szent Szellemével. 

Amikor lejött az Úr a földre, a testhez szükséges anyagot egy szempontból a föld fluidjaiból vette. Amikorra befejezte a küldetését és ment fel a fényhazába, a saját otthonába, akkorra ezt az anyagot lélekké minősítette a harminchárom év alatt. Ezt sugározta szét és ti ezt vonzzátok le imáitokkal az átváltoztatás alkalmával. Tehát amikor mi Szentlélekről beszélünk, akkor erről a szent lélekké vált erőkről beszélünk. Amikor viszont Szent Szellemekről van szó, akkor egyértelműen azokról a szellemekről szólunk, akiket az Úr, mint „magvető”  széthintett, mint az Isten Országának fiait. „Az emberfia a magvető,… a mag az Isten Országának a fiai. …”

Ezért gyermekem igyekezzetek hitre szert tenni, hogy a hitetek szeretetre tudjon átformálódni és ezáltal ti is bűnbocsánatra juthassatok.

                                                                                                      Amen

Ada, 2024. lll. 10.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük