„Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet, nincs annak élete énbennem!”

(„Úrnapja”)

Sokak szemében mintha emberinek látszana ez az ünnep, de mégis minden mögött Isten keze áll, mert mindent megtesz és kihasznál annak érdekében, hogy szándékosan a bűn árjában úszó, vagy éppenséggel az ár  által sodortatott, szenvedő gyermekei figyelmét Saját Maga felé fordítsa és ezáltal megmutassa a bűn állapotából a kivezető utat. Így annak a kijelentésnek a megünneplését is a figyelem középpontjába helyezi, amikor az Úr a Vele való közösségnek, ill.  közösségépítésnek elengedhetetlenül szükségesnek tartja az Ő testének és vérének, mint a kínszenvedésének és kereszthalálának az eredményeinek a magatokhoz vételét, mert „Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet, nincs annak élete énbennem”.

De miért is van szüksége az emberi léleknek arra, hogy az Úrban legyen élete gyermekem?

Az ember bukott lény. Bukásával, a bukási folyamatok ideje alatt és jelen esetben is, ha bukik, rengeteg, az Istentől kapott teremtő erőt a sátánnak ad át, minek következtében megváltozik a lelkének minősége, érzés- és gondolatvilága és ezekből adódóan a cselekedetei, de még az érdeklődési köre is megváltozik. Nem úgy érez, mint azelőtt, és nem úgy gondolkodik, mint egy-egy bukás előtt. A figyelme sem a régi már, mert a lelkét átitatni engedte a bűn lelkületével. És ami a legborzasztóbb, hogy ezt sokáig észre sem veszi, de ha meg bárki is figyelmeztetni próbálja, azonnal kiereszti a tüskéit, ingerültté válik és türelmetlenül visszavág. Ebből látszik, hogy itt és ekkor már bajok, ill. sebek vannak, a bűn sebei. Tehát ebből is látszik az, hogy a bűn az nem kielégít és nem harmonizál, hanem, kiégeti a lelket és  kellő erő hiánya miatt az embernek pozitívról negatívra változik úgy az érzésvilága, mint annak a megnyilvánulási formája, de a figyelmeztetések még mindig nem hatnak, mert a gőg tartja önmagát és nem engedi az embernek, hogy belássa a ferde irányt, hanem védelmezi azt minden, a még megmaradt erejével és arra törekszik továbbra is, hogy megmaradhasson azon az úton, amelyen elindult, vagyis azon a széles úton, amely ugyan a jószándék drágaköveivel van kirakva, de mégis  a romlásba viszi az embert.  Sok esetben sajnos hosszú utat kell megtennie az embernek a bűn útján, amíg végre belátja azt, hogy a bűn foglya, majd áldozata lett és, hogy egyedül képtelen a kiemelkedésre. Nem beszélve arról, hogy sokáig az ember az erények köntösébe akarja burkolni a bűnt és a szeretet csomagolásában akarja azt továbbítani. Ezért mondja azt az Úr, hogy ne akarjátok kitépni a konkolyt, mert kitépitek vele a nemes, a táplálkozásra alkalmas gabonát is, hanem hagyni kell együtt nőni az aratásig, azaz, amíg az emberi lélekben megérnek a dolgok és hatásaiban és eredményeiben meg tudja azokat különböztetni az ember, a konkolyt a gabonától, a bűnt az erénytől. Ezért kell gyakorlatilag megtapasztalnia az embernek a konkolynak a lelket leépítő és a gabonának a lelket felépítő hatását, hogy külön tudja választani az egyiket a másiktól, és az egyiket folyamatosan irtsa, míg a másikat építse saját magában.

A negatív következmények nem érnek be azonnal, mert a kegyelem, a bűnbocsánat mintegy maga előtt tolja azokat, várva a belátásra és az ezzel járó feloldozásra. Ez az Úr kínszenvedésének és kereszthalálának az eredménye. Ezzel szemben viszont a nemes, a lelket építő gabona hatásaiban azonnal megmutatkozik a lélek mélyén, még ha a felszínen nem is látszik azonnal.

Az emberi léleknek mindaddig szüksége van komoly, majd kevésbé komoly megtapasztalásokra, míg a szenvedések révén meg nem erősödik annyira a hite, hogy el tudja hinni Istennek azt, hogy amit Ő negatívnak ítél, azt az ember nem követi el, hanem engedelmesen meg tud marad az Úr akarata mellett. Az ebbéli kitartáshoz viszont erőre van szükség, amely erőnek a hit kell, hogy a forrása legyen, azaz annyira erősnek kell lennie a hitnek, hogy általa az ember erőt tudjon meríteni Istenből és az Úr Jézusból. Ez egy folyamat gyakorlatilag, ami nagyon sok esetben hosszú és súlyos életeknek az eredménye, a lélek tipusától, az engedelmesség fokától függően, ugyanis van, aki könnyebben tanul a saját kárából, míg van aki nehezebben. Aki csökönyösen ragaszkodik a saját bűnös hajlamaihoz, annak több, míg aki kevésbé, annak kevesebb szenvedésre van szüksége ahhoz, hogy hitre tudjon jutni, hogy Isten kezébe helyezze le az életét. Attól kezdve, ahogyan ez az esemény megtörténik, felgyorsul az emberi lélek tisztulása és fejlődése, mert az Úr kezébe veszi a vésőt és addig formálja az emberi lelket, míg ki nem ábrázolódik a krisztusi képmás az ember lelki világában. Ez az a folyamat, amit megtérésnek hívnak, ugyanis, mindannak ellenére, hogy a megtérés egyik pillanatról a másikra történni látszik, mégis folyamat az, megtérési folyamat.  Mindaddig míg meg nem tér az ember, az élete nem sokkal különb az állatnál: eszik, iszik és szaporodik. De amint megtér, egy szintet feljebb emelkedik ama törvény szerint, amelyet maga az Úr dolgozott ki a kínszenvedése és kereszthalála révén: „Amikor felemeltetem, mindeneket magamhoz vonzok”. Ez a „vonzás”, mármint maga a vonzás törvénye, amelyet az Úr csak komoly szenvedések árán tudott itt a földön asszimilálni, teszi lehetővé a további tisztulását és fejlődését az emberi léleknek. Nem mintha ezentúl nem szenvedne, csak a szenvedése más értelmet nyer a Krisztus szenvedése révén és más célból adatik. A szenvedés ekkor is, ezekben az emelkedettebb állapotokban is tisztítólag és lazítólag hat ami a lélek köré gyülemlett bűnrétegeket illeti,  és továbbra is a hit próbáját képezi az emberi lélek számára. Aki hisz Istenben, annak megvilágosodnak a szenvedéseinek a gyökerei, melyeket, ha levet magáról, szűnhetnek a kínok és gyötrelmek. Amikor meg már annyira megtisztul egy lélek, hogy elhagyhatja föld szféráit, akkor meg visszajöhet a földre tanítónak. A igazi tanító viszont elsősorban jó példával és a tanítványaiért történő szenvedéssel és nem vádakkal tanít, mert az már ítélkezés számba megy, ugyanis csak is úgy tud a tanítványok lelkébe bele ivódni a „tananyag” ha a tanító segít a tanítványainak a negatívumait elszenvedni. Ez azt jelenti, hogy azok a szellemek, akik misszióba jönnek a földre testet ölteni, mint tanítók, sokkal többet szenvednek, mint a tanítványaik”, de mindez tudatos a missziókat vállaló emberi lélekben, ugyanis érzi, hogy kiért és miért kell szenvednie. Sokkal több bántás, vád, rágalom és csalódás éri őket, mint azokat, akiknek nincs ilyen küldetésük. Aki még nem érte el a szeretetnek azt a fokát, hogy áldozatot tud vállalni másokért és fel tudja vállalni az imént felsoroltakat, az még nem lehet igazi tanító! Többek között ez is lehet tehát a szenvedések egyik oka.

Akik viszont a fejlődés országútját róják, azok igenis rájönnek arra, hogy saját erejükből semmire sem jutnak a bűneikkel vívott harcban, hanem szükségük van felső beavatkozásra, segítségre. De itt is meg kell jegyeznünk azt, hogy az aki még azt hiszi, hogy egyedül mindenre képes, ami a fejlődését illeti, annak a lelkében még elevenen él az önmagába vetett hit, aminek össze kell törnie, ugyanis ha akkor nem volt ereje legyőzni a kísértést, amikor az támadott, akkor hogyan lenne ereje akkor győzni le egy bizonyos hajlamot, amikor már elkövette a bűnt és ezzel az erőit átadta a sátánnak? Tehát az ilyen gondolkodású ember még szenvedni fog a saját hajlamaitól és csak akkor tud eljutni a győzelemre, ha igénybe veszi az isteni segítséget, de ehhez jobban kell tudnia hinni Istenben, mint önmagában. Az ember ugyanis fogyóban lévő erőforrás mindaddig, amíg élő hittel teljes egészében bele nem tud kapcsolódni az isteni erőforrásba. „Én vagyok a szőlőtő és ti a szőlővesszők”. A szőlővessző ugyanis akkor tud termést hozni, ha táplálkozik a tőből, mert a szőlőtőnek vannak gyökerei, amivel felszívja az élethez szükséges nedveket. A szőlőtő viszont maga Jézus Krisztus és a Belőle táplálkozó erőtartályok. Ahhoz tehát, hogy az ember táplálkozni legyen képes az önmagával vívott harcban, bele kell kapcsolódnia Krisztusba, az örök és tökéletes erőforrásba. Tehát ha az ember tisztulni, gyógyulni szeretne és a szenvedéseket hittel akarja viselni, elengedhetetlenül szükséges az, hogy bele tudjon kapcsolódni az Örök forrásba: Istenbe és az ő Szent Fiába! De mivel ehhez az ember sok esetben még túl kicsi és gyenge, ezért adta, mint egy szeretetforrás eszközéül önmagát az Úr az ő Testében és Vérében, vagyis az Úrvacsorában, ill. az Oltáriszentségben, amely mindenekelőtt szellemi produktum, az Úr kínszenvedésének és kereszthalálának az eredménye gyanánt, amely egy szent eszköz, de nem cél. Ne higgye azt senki, hogy azzal minden el van rendezve, ha az ember időnként az Úr asztalához érzi magát hivatalosnak és magához veszi az Úrnak Testét és Vérét, de megmarad bűneiben, akkor gyakorlatilag nem csinált semmit. Akkor van értéke a cselekménynek, ha az ember azért járul az Úr asztalához, mert szükségét érzi táplálkozni a rendelkezésére álló erőforrásból a mindennapi küzdelmekhez és harcokhoz. De mit is vesz magához az ember, gyermekem? Az Úrnak parányokra oszlott testét és vérét, amelyet, ha kellő erős a hite, megtehet az anyagra gyakorolt hatás nélkül is, azaz direktben, de nem véletlen mondta az Úr: „Tegyétek ezt az én emlékezetemre, míg vissza nem jövök”! Miért van még elengedhetetlenül szüksége az embernek arra, hogy magához vegye az Úr testét és Vérét? Mert benne bűnbocsánatot nyer a földi ember!  „Ez az én testem, mely tiérettetek és sokakért megtöretik a bűnök bocsánatára”. ”Ez az én vérem, mely tiérettetek és sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára”. És mert az ember az Úr testének és vérének a magához vétele által először is visszakerül az Istennel kötött szövetségbe, amelyből a bukás révén kiesett, valamint a krisztusparányok küzdenek és ezáltal vissza fejlesztik az emberben az alsóbbrendű énből feltörő hajlamokat.   Tehát szüksége van a földi embernek, hogy olyan gyakorisággal éljen az Úrvacsorával, míg megszokássá nem válik, mert akkor már nem tud belőle táplálkozni és csalódás lesz a vége. De csak az érzi szükségét ezeknek az erőknek, aki lelki életet él és rádöbben arra, (ismétlem) hogy egyedül képtelen megküzdeni a „túlerővel”. Annak „nincs szüksége” ezekre az erőkre, aki már tökéletesnek érzi magát. Ki érzi magát tökéletesnek? Akinek a gőgje nem engedi meg azt, hogy felismerje saját hiányosságait és tökéletlenségét.

„Aki nem eszi az én testemet és nem issza az én véremet, nincs annak élete énbennem.” És miért fontos az, hogy az embernek élete legyen Krisztusban? Mert Általa jut el az Atyához: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam”.

Kedves gyermekem, igyekezzetek tehát asszimilálni magatokban azokat a lélekké vált parányokat, amelyek Krisztus Urunk szétsugárzott testéből származnak. És mi ami ezt a cselekményt megakadályozza az emberben? A gőgön alapuló önhittség, vagyis az alázat hiánya.

Az Úr kegyelme legyen veletek!

Ada, 2024. V. 30. csütörtök

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük