Adai Kőszikla

Életem története

– személyes vallomás –

Hálás vagyok a Jóistennek, amiért hosszú és gyötrelmes szenvedés után átkerülhettem a szellemhazába. Talán sokkal többet tisztított rajtam az életem  befejezéséhez elősegítő szenvedés, mint az addigi bölcselkedés és tapasztalat. Igaz azzal a céllal születtem meg, hogy duálfelem oldalán dolgozok egy szebb és igazabb eszme terjesztésén, amelyre hivatva voltunk, de sajnos nem így történt. Nagyon kis százalékban valósulhatott csak meg Isten akarata a magánéletemben, talán azért is kellett annyit szenvednem, amennyit szenvedtem. 

No de menjünk vissza a dolgok gyökeréhez, az előző életünkhöz, ahonnan minden kiindult. Akkor szerzetesnőnek vonultam be, mert az Úrnak szenteltem az életemet. Neki tettem hűségi és tisztasági fogadalmat. (Nagyobbrészt azoknak kell szerzetbe vonulniuk, akik egy előbbi életben túlzásba vitték a paráznaság kiélését.) Igaz már abban az életemben megutáltam a bűnt, és bocsánatot is nyertem, de a kitermelt és rám rakódott tapadós fluidoktól meg kellett tisztulnom az önmegtagadás révén. Ezért női szerzetbe kellett vonulnom. Az előrelépéshez azonban próbákat kell kiállnia a léleknek. Ugyanezzel a megtisztulási céllal a duálfelem is szerzetbe vonult, de hamarosan kilépett a szerzetből, mert úgy érezte, hogy meg kell reformálni az egyházat. Érezte azt, hogy mellette a helyem, kivett a szerzetesrendből és házasságot kötöttünk. Ez nem is lett volna baj, ha megmaradtunk volna az Úr Jézusnak tett tisztasági fogadalmunk mellett, de sajnos nem így történt! „Majd mi megmutatjuk az egyháziaknak, hogy a házasság mire való”- mondta az akkor már férjemmé lett lelki másom. És itt történt a hiba. Ebből kifolyólag a reformáció sikertelen lett, mert a „reformátor” több kegyelmet is elveszÍtett ezzel több mindent kidobott a szertartásokból, az egyházi liturgiákból. Sikerült rendesen szétszaggatni az amúgy igencsak is hadilábon álló egyházat, amivel igazából nem ért el semmit, mert csak a külső formákat reformálta meg, a lényeg maradt, csak talán más formában. Amit sikerült elérnie, az a gyónócédula megszüntetése volt. Isten akarata azonban az lett volna, hogy bent maradjunk az egyházban és belső reformokat vigyünk végbe, de erre nagyon kis esély volt, azonban nem lett volna lehetetlen.Tehát bukás volt a szerzetesrendből való kilépés és a gyermeknemzés, mert ezzel megszegtük az Úrnak tett tisztasági fogadalmunkat. Sokkal súlyosabb következményei vannak, ha az ember az Úr Jézusnak tett fogadalmát szegi meg, mintha a házastársi esküjéhez válik hűtlenné. Mint mondtam az Úr megbocsátott, de  mivel negatív erőket vontunk be az isteni tervbe, ezért az sikertelen lett, aminek sajnos nagyon sok követője akadt és akad mind a mai napig. Annak akit az Úr az ő szolgálatára hív el, tisztán kell élnie, amit mi nem követtünk és azok sem, akik a nyomdokainkba léptek és lépnek. Mindebből kifolyólag mindketten dolgavégezetlenül és tele lelki sebekkel kerültünk át a  szellemvilágba, majd gyógyulás céljából ugyanezekkel a sebekkel évszázadok múlva a magyar nép körében megszülettünk. Én a lelki másom megszületéséhez viszonyítva tíz évvel később jöttem testbe egy egyszerű kis bácskai városban. Ő viszont tőlünk két községgel délebbre egy bánáti tanyán látott napvilágot, ahol öt éves koráig éltek, majd átköltöztek Bácskába. Én őt egy tánciskolában ismertem meg, amelyben mint tánctanár tevékenykedett. Ami megfogott benne az az volt, hogy nagyon jó előadókészsége volt és sokat beszélt az Életről szellemtani megvilágításban, hisz már akkor valamennyire ismerte a Névtelen Szellem tanításainak egy részét. Igaz felszínes és kezdetleges tudás volt az, de messze túlmutatott attól, amit (a kommunista rezsim alatt) az iskolában tanultunk. Ebből, és egyéb vonzalmakból kifolyólag közelebb kerültünk egymáshoz, habár igencsak szép számban rajongták körül a lányok, mert mindannak ellenére, hogy alacsony volt, a jó szövege mellett szép, férfias külsővel bírt. De nem voltam féltékeny soha, mert esélytelennek láttam egy komolyabb kapcsolat kialakulását, de mégiscsak az enyémnek éreztem őt. (Most is felelevenednek és átfutnak rajtam azok az érzések, amelyeket akkortól kezdve éreztem iránta, amikor először megjelent  és meghallottam őt beszélni, ugyanis egy különös és megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába.) Mindez mellett lassan, de biztosan mégiscsak épült a barátságunk. Igaz, sajnos az érzékiség sem maradt ki belőle. Volt egy barátnőm is, és így hárman alakítottunk egy kis „csoportot”, (habár a jövőbelimnek már volt egy kis csoportja) amelyben közösen gyűjtöttük a szellemtani és az egyéb, hasonló témájú könyveket.  A párom előadásokat tartott, mindarról amit olvasott és kiegészítette a saját tapasztalataival és a hozzáfűznivalóival. Egy jó kis kör alakult ki, amelybe már többen is beletartoztak. Olvastunk közösen is, majd átbeszéltük a dolgokat. 

Tíz év ilyen közös munka és barátkozás után házasságot kötöttünk. Bevittük a házasságba a parázna kiélés révén magunkra szedett fluidokat, ami mégiscsak megnehezítette a közös együttlétünket, de mindennek ellenére boldog voltam. Úgy éreztem, hogy ő számomra főnyeremény. Nehéz volt mellette élni, mert szigorú erkölcsű volt (főként másokkal), de megérte. Sokat utaztunk, főként Pestre és állandóan az antikváriumokat jártuk, hogy bővíthessük könyvtárunkat. A nyári, esetleg téli tánciskolák jó alkalmak voltak arra, hogy párom beszéljen a fiatalok számára aktuális dolgokról. Akiket viszont komolyabban és behatóbban érdekelt a téma, azok eljöhettek hozzánk beszélgetésre, előadásra. Így szinte minden nap jött hozzánk valaki. Lassan bővült a kis csoportunk, amelyben volt komolyabb és könnyebb, a fiatalokat érintő téma is. Vasárnap délután voltak a komolyabb összejövetelek, melyek némi szünet megtartásával több óráig is eltartottak. 

Úgy kerültünk össze, hogy nem lesznek gyerekeink, merthogy Istennek szeretnénk élni. A mi gyerekeink helyett sok más fiatalt fogunk nevelni és azt helyesen, ellentétben az ateista felfogással, de nem úgy történt. Az első gyermekünket nem terveztük, ezért egyfajta csalódást idézett elő a páromban, de kislányként hamar meglágyította a férjem szívét. Még két gyermekünk született, de őket már terveztük, főként a másodikat. Született volna negyedik is, de őt sajnos már nem tudtuk vállalni és megszakítottam a terhességet. Ez aztán nagyon komoly lelkiismeretbeli vádakat jelentett. Itt már látom azt, hogy ez a terhesség, majd a gyermek, nagyban hozzásegített volna ahhoz, hogy később lelkileg ne váljanak szét az utaink. Tehát az üdvözülési lehetőségünket és egy ember fejlődési lehetőségét öltem meg a magzat személyében, de már nem volt visszaút. A megtörténtet nem lehetett meg nem történtté tenni. Most is nagyon fáj, ha rágondolok. Bocsánatot kértem Istentől és a szellemtől is. Mind a kettő megbocsátott, de hiába, amikor a várt eredmény, amit ez az egész hozott volna, elmaradt, nem beszélve arról, hogy főként az anyát tisztítják a terhességi és a szülési fájdalmak. Az apát is tisztíthatják a gyerek problémák olyan mértékben, amilyen mértékben részt vesz a gyermeknevelésben és a később adódó problémáknak a megoldásában.

Azt, hogy a párom nem szeretett volna gyereket,  én is elfogadtam, habár most már azt is látom, hogy az előző életünkből hozott  lelki sebből keletkezett ez az elhatározás, mert mindketten megszegtük az Úr Jézusnak tett tisztaság és hűség fogadalmunkat és gyerekeket vállaltunk. De mivel az Úr Jézus megbocsátott, ezért megengedte azt, hogy szülessenek gyerekeink.

Egy másik, talán ettől a fent említett sebtől még nagyobb sebet okozott az, hogy a reformátor férjem és örök társam Szűz Máriát (és a missziós szellemeket, azaz a szenteket)  egyszerű hétköznapi szintre degradálta, holott a szellemtanból tudjuk azt, hogy Mária milyen hatalmas szellem és azt is, hogy milyen komoly szerepe volt és van a megváltásban  a föld átalakulásában és szellemeinek a nevelésében és vezetésében. Amit azóta tudtunk meg az az, hogy a III. kijelentés legkiemelkedőbb alakjává vált. Az a legnagyobb baj ebben az egész bukásban, hogy milliók és milliók követik az általunk megcsonkított igazságot és ezért mind a mai napig elesnek Mária segítségétől. Habár azt mondta Ő, hogy  munkálkodik azokért is, akik megtagadják Őt. 

Mindebből a bukásból kifolyólag a szellemvilágban hatalmas lelki égések keletkeztek  mindkettőnkben, mert az igazságot komoly lelki marcangolással beleégették a lelkünkbe. A földön igyekeztünk a Máriával és a szentekkel kapcsolatos tévedésünket helyreállítani, de mindenfelé a nem katolikus világban falba ütköztünk. A szellemtant kegyelemből kaptuk azzal a céllal, hogy megértsük a valódi igazságot, történetesen Máriával, az Evangéliumokkal, így a reinkarnációval kapcsolatos igazságot. Mindezt még a leszületésünk előtt a szellemvilágban égették bele a lelkünkbe. Ezáltal  bárki is jött hozzánk a problémáival, a  beszélgetés témáját mindig a szellemtani igazságok szőtték át. Mindig a szellemtani törvények szemszögéből próbáltuk megközelíteni a kialakult probléma gyökerét.

Minden szellemtani tudás ellenére, az addigi elméleti tudásunk próbatétele gyanánt, egyszer mégis betört egy bennünket összetörő és szétvető probléma, a férjem részéről egy házasságtörés, ami nekem mind a mai napig nagyon fáj. Óriásit csalódtam a lelki másomban és abban az eszmében is, amelyet képviseltünk. Ezzel bennem mindennek vége szakadt, a közös hivatásnak, a beléje vetett bizalomnak és ami a legszörnyűbb volt az egészben,hogy nem látszott rajta kellő töredelmes megbánás. A közösen tartott összejöveteleket már nem tudtam támogatni, így lassan meg is szakadtak, mert mindaz amit a Jóisten elvárt, azt közös munka gyanánt várta el mindkettőnktől, ugyanis kiegészítettük egymást. Ez előtt egy több kötetes könyvsorozatot kezdtem el írni, ami szintén félbe maradt. Ami a legszörnyűbb, mindketten visszaestünk az előző életünk szintjére. Én elkezdtem aktívan templomba járni, azaz „katolikus lenni”, sőt még Szegeden be is fejeztem a teológiai egyetemet és a községben ahol éltünk, hitoktató lettem. Valami oknál fogva egy fiatal pap jött abba a községbe ahol laktunk és én abba a megértő papba szerelmes lettem. Igaz nekem fizikailag sikerült hűségesnek maradni, de ahhoz az eszméhez, ami összekötött bennünket, már nem és nagyon is távol estem, estünk tőle mind a ketten.Igaz, ezt ő nem így látja, de bizony, hogy így van. Azt a papot az előző életemből hoztam, a zárda lelki vezetője, gyóntatója volt. Szinte minden apáca szerelmes volt belé. Amennyiben sikerült volna fizikálisan is megőrizni a kereteket, amely összekötött bennünket, ezt a papot is sikerült volna elvezetni a szellemtanhoz, de sajnos nem így történt. Ő is és én is visszaestünk a teológiai igazságokba és ezáltal süllyedtünk mindannyian, a közösségün, de még a saját gyermekeink is, akik azelőtt szellemtanhívők voltak. Az egyik fiunk a tudomány felé ment el, messze esve az eredeti forrástól, a másikból kántor és teológus lett. A kántor fiunk teljes egészében az ördög művének tartja a szellemtant. Mindebből kifolyólag a házasságuk sem úgy alakult, ahogy kellett volna, de erről nem tisztségem beszélni. Az állandó közösségünk is kettészakadt. Férjem bukása végig tarolt a közösségen is. Ő jelenleg egyedül maradt a téveszméivel, nem követi senki. A másik fele a kis csoportnak hű Névtelen Szellem követő lett, habár ott is, mint mindenütt, vannak problémák. 

Évekig folyt vele a együttlétünk, de sajnos én sem tudtam talán olyannyira megbocsátani, hogy visszaépüljünk az eredeti szintre. De végül is ahhoz neki is el kellett volna jutni egy olyan szintű bűnbánatra. Ebben a próbában való helytállás előfeltétele lett volna a további munkánknak, aminek a negatív eredménye megmutatkozott fizikai síkon is, mert lassan, de biztosan leépült a gazdaságunk is, ugyanis földműveléssel foglalkoztunk, és kizárólag az én hitoktatói fizetésemből éltünk. De nem csak a gazdaság épült le, hanem az én egészségem is. Daganatos beteg lettem és súlyos körülmények között kerültem át a szellemvilágba. Nehéz volt otthagyni a gyerekeinket és az unokákat is. Azt hittem, hogy a betegségem által elszenvedett negatív erők majd visszaemelik a lelkem párját legalább arra a szintre, amikor még nem ismerkedtünk meg és elölről tudja kezdeni az egész harcot, de sajnos nem így történt. A halálos ágyamon megbocsátottam neki teljesen, de az újrakezdésre, a kapcsolatunk újraépítésére már nem volt időnk. Egyedül, duál nélkül viszont teljesen eltévedt. Megváltozott a szellemi környezete. Teljes egészében hatalmukba kerítették azok a szellemek, akik az egyházszakadást előidézték, merthogy azok a fanatikus és dogmatikus tanok, amelyek a reformáció révén keletkeztek, a II. légköri gyűrűbe tartoznak. Sokan dicsőítik a reformátort és a reformációt, de ha figyelembe vesszük az eredményt, a hovatartozásukat, akkor bizony, hogy meg kell dőlnie ennek a fentebb említett hozzáállásnak.

Halálom után ugyanis az a Valaki, aki a Szellemtant adta a kezünkbe, mint utolsó üdvözülési lehetőséget, végigvezetett a keresztyén és a keresztény szférákon és láthattam mindennek a valós alapját.

A keresztyén világokban minden sivár és szeretet nélkülinek látszik. Mindenki a saját igazát védi és támad vele, akkor a másik védi a saját igazát, holott mindketten ugyanarról beszélnek, kis eltéréssel, de hiányzik a szeretet, mint mindent áthidaló és összekötő kapocs. Nagyon is ideillő Jézusnak azon kérése, miszerint: „Arról ismerjenek meg benneteket az emberek, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást”. Ez ugyan felekezeten belül valamennyire megvan, de a felekezetek között bizony, hogy nincs, így nem tudnak feljebb emelkedni,  amiből kifolyólag elesnek az Isten Országától. Erősen kisugárzik eme szférákból az ítélkezésen alapuló hit, ami egyfajta fölényességhez vezet. Tehát az alázatban is sokat kell még fejlődniük. Nagyon ide illik Jézusnak a farizeusról  és a vámosról szóló példabeszéde: „Hálát adok Atyám, amiért nem vagyok olyan, mint ez a vámos. Hetente kétszer böjtölök…” Lefordítva az általam említett példára: „Hálát adok Atyám, amiért nem vagyok olyan mint a katolikus, mert nem vagyok bálványimádó és nem imádom Máriát. Nem vagyok liturgikus. Fejből ismerem a Bibliát, nem úgy mint ők” stb”. De a nem katolikus, a hozzájuk hasonló egyházakkal is hasonlóan éreznek, sőt mi több ellenségnek kezelik és mégis üdvbizonyosságuk van.  Pedig ha tudnák azt, hogy csak egy saját maguk által kiépített fanatikus világban élnek és nem Isten Országában, másként viseltetnének másokkal. Szerintem ez a szféra akkor keletkezett, amikor beindult a reformáció. A legnagyobb probléma, hogy tagadják a túlvilági életet és amikor átkerülnek, nincsenek teljesen tisztában azzal, hogy hogyan lehetséges az, hogy mégis élnek. Sokan azt sem tudják, hogy meghaltak, mert nem hisznek a túlvilági életben.

A katolikus világ is egy külön elzárt szféra. Azok kerülnek ide, akik hűen követik ezt a mára már elferdült eszmét. Van pápájuk, püspökeik, papjaik, szerzeteseik és szerzetesnőik is. Rendszeresen tartanak szentmiséket, gyónási lehetőség is van. Minden úgy van, ahogy a földi világban is. De a felekezeti gyűlölet itt is jelen van, talán csak kisebb mértékben. Ahogyan a keresztyén, úgy a katolikus világból is úgy lehet szabadulni, hogy ha már szűknek érzi a kereteket és többre vágyik a lélek, vagyis ha már csalódott azokban az igazságokban és szeretne többet megismerni az isteni igazságokból. Erre viszont a III. kijelentés ad lehetőséget, ahova fel kell tudni, ill. bírni emelkedni, mert a Névtelen Szellem tanítása az „Egy akol és egy pásztor” szintnek a szférája. Sem az egyik, sem a másik felekezeté, hanem egy „harmadiké” ami nem felekezet, hanem kinyilatkoztatás, Szellemtannak a szférája. Erre a felemelkedésre kaptunk mi „reformátorok” lehetőséget, de egy dolgon elbukott minden. 

Köszönöm a Mindenhatónak és az Ő szolgájának, aki által a III. kijelentés létrejöhetett, hogy volt kellő lelki erőm és erkölcsi bátorságom erre a tanulságtételre, amelyet abban a reményben tettem, hogy elősegítsem földi testvéreim munkáját és esetleg a tanulságtételemmel útirányt mutassak ha esetleg valaki válaszút előtt áll. Szándékosan nem említettem a „nagy” reformátor nevét, mert akkor sokakban csalódást idéznék elő, vagy esetleg megkérdőjeleznék bizonyos olvasók a nyilatkozat hitelességét, minek következtében elesnének bizonyos  olyan tapasztalatoktól, amelyeket én éltem át. De aki meg akarja tudni, hogy kiről, ill. kikről van szó, könnyen rájön.

Köszönöm Neked Istenem a te kegyelmedet, a bűnbocsánatot, valamint azt, hogy nem kívánod a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen mindenki, akinek a neve be vagyon írva az életnek könyvébe.

„I.”

*

Ebben a fenti nyilatkozatban én is meg lettem említve, mint katolikus lelkész, akinek a jelenléte a kialakult problémák egyik oldalát okozta. 

Az isteni gondviselés azért helyezett ennek a családnak a közelébe, hogy az előző életből hozott helytelenül kiépített szálakat visszafejleszthessük és a helyébe egy normális kapcsolatot építhessünk fel. Ez akkor működött volna igazából, ha az ő kapcsolatuk nem szenved sérülést. De mivel sérülést szenvedett, így a dolgok attól fogva süllyedni kezdtek, mert a szeretet csorbát szenvedett, meghasonlott a kapcsolatuk és ezen a lelki seben keresztül besétált a kapcsolatukba a sátán. Ezáltal nem tudták betölteni azt a hivatást, amelyet az Úr Jézus rájuk bízott. Ezáltal nem tudtak engem kellő mértékben húzni előre a fejlődés útján. Az egész felhőtlen barátságom ezzel a családdal olyannyira romlásnak indult, hogy el nem tudom mondani, pedig virágzó kapcsolatnak indult. Engem ez annyira bántott, hogy ebbéli lelki fájdalmam kihatott a szívemre és a szó legszorosabb értelmében szétrobbant a szívem. Pedig sokan szerettek, mert a Jóisten jó szónoki tehetséggel áldott meg. Igaz, mint az lenni szokás, voltak irigyeim és rosszakaróim is. De ami a lényeg, ha fájdalmasan is, de a kőkemény próbát kiálltam és így visszamehettem a szellemvilágba.  Persze a várva-várt paradicsomi állapot, amit oly nagy hangon hirdettem, elmaradt, de a „katolikus” mennyországba sem kerültem be, mert csak azért kellett megszületnem, hogy a ferde kinövésű szálakat visszafejleszthessem. 

Tudom, hihetetlennek, tűnik de szabad szellem lettem. Nem vonz már a föld a maga dogmatikus igazságaival, de a bűnös mivoltával sem. Mielőtt a pályára léptem volna, nagyon szerelmes voltam egy kislányba. Patakokban folytak a szemeimből a könnyek, de mégis megsegített a Jóisten és Őt választottam. Úgy érzem, hogy minden harcot megharcoltam, ami egy Örök Létet eredményezett a számomra. A fent említett katolikus mennyország feletti szférában vagyok, ahova nem csak én tartozom, hanem mindazok, akik kinőtték a katolikus dogmák világát. Itt ebben az állapotban, mint szabad szellemnek van mit tanulni! A tanulás örök és az Isten világa csodálatos és gyönyörteljes. Minden elmondhatatlanul nagyon szép és tiszta, főként azok az igazságok, amelyeket a merev gondolkodás miatt nem lehet megismerni a földi világban. Úgy érzem, hogy nem tudok betelni a tudással. Mindenért, de főként ezért a tanulási lehetőségért örökre hálás vagyok a Jóistennek. Külön azért is, amiért kiemelt a földi világból, és egy sokkal csodálatosabb világ tárult elém, ahol az Isten után vágyó lelkem nem tud betelni az Ő jelenlétével, a törvényszerűségeinek szépségeivel és azok szeretetteljes hatásaival. Isten végtelen szeretete irányítja a földet és a rajta élő lelkeket. Mennyire szegény a föld a szeretetben, a megbocsátásban és a tisztánlátásban, mer az önzés uralja és irányítja az emberi lelkeket. 

Halljátok meg ti emberek, hogy az Isten Országa csodálatos, de önmagunkat, az önös énünket kell odaadni érte, amihez oly görcsösen ragaszkodunk. Azt hisszük, hogy az önzés rabsága tesz szabaddá, holott ellenkezőleg van! Az önzés megkötöz a szeretet szabaddá tesz. Szeressétek Istent és szeressétek egymást! Arról ismerjen meg benneteket a világ, hogy az Úr követői vagytok, hogy egymást szeretitek.

Az Úr kegyelme legyen veletek!

L. a.

Ada, 2025. 02. 18.