Kedves Lajoskám!
Szívesen osztottam meg az élettörténetemet másokkal, mint tapasztalatokat. De nagyon sajnos az, hogy így alakult az életünk, ezt te is tudod. Isten sokkal komolyabb jövőt, még komolyabb és hatékonyabb munkát szánt nekünk, mint duáloknak, és mint csoportnak, de sajnos nem így alakult. Ami a legfájdalmasabb ebben az egészben az az, hogy sokan nem ismerték meg a színtiszta igazságot, akiknek általunk kellett volna megismerni. Ezért a miénk a felelősség! Az, hogy a mi bukásunkból kifolyólag nem jutnak el az igazság megismerésére, a mi lelkünkön szárad. Most már nincs mit tenni, csak az, hogy imádkozni tudok értük, hogy a mi segítségünk nélkül is valahogy eljuthassanak a forrásig. Ez sokkal komolyabb dolog, és még nagyobb felelősség,mint ahogyan azt az ember gondolná! Az élet tehát sokkal felelősségteljesebb, mint sem hinnénk, mindannak ellenére, hogy kegyelmi idő van. Az elmulasztott lehetőségek nem térnek vissza, még akkor sem, ha bűnbocsánatot nyer az ember. Az időben visszamenni csak Isten tud, hogy ott feloldjon valamit, az ember Isten nélkül soha, mert csak Isten uralja az időt, a teret és az anyagot, az ember nem, csak abban az esetben, ha Isten visszavezeti.
Engem is visszavezetett mindazokra az elmulasztott lehetőségeknek a felismerésére, amelyeket nem tettünk meg, mert nem voltunk rá készek. Akkor ment volna jelenleg minden rendben, ha még az előző életünkben kitartunk Isten akarata mellett. Akkor építettük volna meg azt az alapot, mint „kősziklát”, amelyre a jelenlegi életünket és a közös hivatásunkat tudtuk volna építeni, de ez sajnos nem így történt. Nem tudtunk megfelelni akkor sem és most sem az isteni elvárásoknak. Már akkor egy hatalmas lavinát indítottunk be, amely lavina még mindig zúdul rá az emberekre és szedi áldozatait. Mert az, hogy kettészakadt az egyház, talán hozott volna némi eredményt, de az osztódás még ma sem állt meg! És minél inkább elemeire bomlik valami, annál inkább szertefoszlik és szétfolyik az az erő, amely össze kellene, hogy tartsa a dolgokat. Ahány közösség, annyi „igazság”, ami szintén tovább bomlasztja az egységet, az „Egy akol és egy pásztor” elméletet, mert az Igazság az egyetemes és nem osztható, mert minél inkább szétoszlik, annál erőtlenebbé válik. Igaz a földi világban az egyetemes igazságnak rétegződnie kell ahhoz, hogy az emberekhez hozzáférjen, de a rétegződést nem nekünk embereknek kell elvégezni, hanem azoknak az angyaloknak, akikre ez rá van bízva. Az „Egy akol és egy pásztor” elméletet a III. kijelentés, azon belül is főként a Névtelen Szellem tanítása adja a maga tiszta és tökéletes igazságaival és azt a célt szolgálja, hogy azok, akik az egyházi és felekezeti igazságokból kiemelkedtek, a továbbfejlődésük érdekében tiszta igazsághoz juthassanak. Ebben a feladatkörben kellett volna, hogy egy hathatós munkát végezzünk, ami nem jött össze, valamint az a feladatkör sem lett volna elhanyagolható, hogy az adott lehetőségekhez mérten helyreállítsuk azt, amit Luther az egyházhasadással elrontott. Xavéri Ferenc is azért ment Indiába, hogy valamennyire is visszaállítsa azt, amit Buddha elrontott. Teréz anyának, mint Buddha duáljának is ez volt a feladata. Tehát valamennyire törvényszerű a helyreállítási munka, mert az elmulasztott feladatok a lélek mélyén idéznek elő hiányosságokat. De nekünk ehhez a feladatkörhöz hiányoztak az alapok, amelyeket pótolni is és az újabb feladatokat egyszerre ellátni szinte lehetetlen volt. Így hát dolgavégezetlenül kerültem át a szellemvilágba. Ez a hiányosság nemhogy csak visszarántott bennünket egy előbbi szintre, hanem lelki értelemben minket kettőnket is szétvetett igencsak messze egymástól. Lelkileg szinte a felismerhetetlenségig távolra kerültünk. Azelőtt tudtuk és éreztük azt, hogy duálok vagyunk és a feladatunkat is sejtettük, de ama bizonyos bukás után már nem ismertük fel egymásban a másik felünket, hanem ilyen szempontból mint két idegen, sok esetben, mint egymás eszmei ellenségei álltunk egymással szemben, elfeledve mindazt amit addig olvastunk, tanultunk és hirdettünk. Szinte minden a visszájára fordult bennünk és közöttünk. Ami azelőtt fehér volt, az fekete lett és ellenkezőleg és ami azelőtt bűn volt, most erénnyé változott előttünk, vagyis ő előtte. Azt, hogy hogyan fog mindebből kiemelkedni, nem tudom. Ha volna még lehetőség egy vezeklő testetöltésre, az talán segítene, de azt is tudatosan kellene vállalni, amihez viszont komoly felismerésre van szükség. Az elrontott életünket is önként vállaltuk és belebuktunk, mert az érzékiség mellett ott volt az elismerésvágy is, mint mozgató rugó. A reformációért bizony sok elismerésben volt része a reformátornak, amit jelen életében is szeretett volna megkapni, de nem ment úgy ahogyan kellett volna. Hiányzott tehát a kellő alázat. Az elismerésvágy alkotta résen bizony, hogy hamis információk kezdtek betörni, ami most sem szűnt meg, hanem nőttön nőtt. Kicsiről indultak a dolgok és naggyá nőtték ki magukat.
A testetöltésünk előtt, mintegy “szerződést” kötöttünk Istennel a hivatásunk betöltésére vonatkozóan, habár kaptuk a figyelmeztetést, hogy sokat vállalunk, de annyira égette a lelkünket a reformáció helytelensége, vagyis az igazság megnyirbálása, hogy “siettünk” volna helyrehozni. Így is több száz évnek kellett elmúlnia ahhoz, hogy testet tudjunk ölteni, ami viszont nem a jó dolgunkat dicséri, hanem azt, hogy helytelenül jártunk el. Addig viszont tanultunk, tanultuk a tiszta igazságot. Jelentkeztünk Adelmánál, azaz csak konkrétan ő, de én is jelen voltam a manifesztáción. Sok esetben azonban tanulás céljából is jelen voltunk náluk, de főként ott, ahol a Névtelen Szellem tanított Eszter médiumon keresztül. Fantasztikus és lelket a magasba emelő élményben volt részünk ilyen esetben. Ezért tudtuk egyből elfogadni és valamennyire megérteni a szellemtani igazságokat. Volt azonban ő benne egy árnyéka az egésznek. A reformáció abban a formában, ahogy lezajlott, nagyrészt egyéni törekvésből és nagyotakarásból történt, egyéni gondolatok és sugallatok alapján keletkezett. Sajnos a jelenlegi életünkben is megmaradt neki ez a tulajdonsága, történetesen az, hogy szellemtani dolgokat is „ki kellett”, hogy egészítse valamilyen formában, ami az eszme fellazításához vezetett. Ez nagy hiba volt. Jelenleg is mind nagyobb mértékben ennek a betege. A saját véleményét és elgondolását egyenértékűnek tartotta a Névtelen Szellem eszmeiségének a szintjével, amely hozzáállás azóta csak romlott, mert már felül érzi magát ezen a fent említett eszmeiségen.
No de mindezt elsősorban valamennyire is az érti meg, aki ismeri a családunkat. Azt viszont, hogy mi az egésznek a jövőképe, sajnos nem tudom. Nem is merek belegondolni. A fent említetteket mind átéltem, ugyanis mindazt megmutatták amit el kellett volna érnünk és azt is, ahova jutottunk. Megláthattam annak az eszmének a tisztaságát, amelyet a maga szűzies tisztaságában kellett volna hirdetnünk, ami ment is egy darabig, történetesen azon próbáig, amelyben a párom elbukott és ami gyakorlatilag a vesztünket okozta.
Ahhoz, hogy mindezt felismerjem, beláthassam és elmondhassam, igencsak meg kellett tisztulnom, amit a hosszú és súlyos betegség meg is tett bennem. Azt viszont nem tudom, hogy hol van az az alsó határ amit nála meghúz az Isten, hogy ne süllyedjen tovább, hanem, hogy beismerhesse tévutait és elinduljon a vezeklés útján.
Mindebből az a tanulság szűrhető le, hogy az élet sokkal komolyabb, mint azt az ember gondolná és sokkal nagyobb felelősséggel jár mint azt hinni lehet. Mindannak ellenére, hogy szabad akarata van az embernek, az igazságot követni kell és nem megmásítani, mert annak szellemi szempontból végzetes következményei vannak. Maga az Igazság szép és a maga nemében hatalmas erőket mozgat meg. Gyönyörűen tündököl az Isten szent színe előtt. Ezért hát kövessétek az Igazságot, még ha fájdalmas is a bűnös hajlamoknak, mert csak akkor juthattok el az üdvösségre. Kövessétek a Névtelen Szellem megmásíthatatlan tanításait és eljuttok az üdvösségre. Senki, de senki következmények nélkül nem vehet el belőle és nem tehet hozzá ezekhez a tanokhoz.
