Drága Lajoskám és mindazok, akikre kiterjedt a szellemtani tevékenységetek!
Ha az emberi lélek üdvözülni szeretne, bizony, hogy alázatra van szüksége, ami, belátásom szerint hiányzott az én lelki világomból is.
Ha végig nézünk a mai szellemtanosokon, sokan büszkék arra, hogy ők szellemtanhívők és hogy sokkal többet tudnak, mint az egyháziak. Sajnos ez a magatartás megvan a különböző egyházak és felekezetek között is! Akkor miben is különbözik egy szellemtanhívő attól, akitől többnek érzi magát? Hát sajnos semmiben.
Az ember nagy hibája az, hogy mindig másokhoz méri magát, de természetesen mindig olyan valakihez, aki nálánál alacsonyabbnak tűnik fel előtte, vagy legalábbis jobban kiütközni látszik az a tulajdonsága, ami a legfőképpen orvosolva van. De ez még nem ok arra, hogy az ember attól a valakitől különbnek érezze magát, mert soha nem tudni azt, hogy annak a valakinek még milyen pozitív tulajdonságai vannak, amelyek a negatív tulajdonság eredményesebb gyógyulása érdekében le vannak zárva. Isten ebből kifolyólag egészen másként mér. Egyik gyermekét sem hasonlítja a másik gyermekéhez és nem is ösztönöz senkit arra, hogy ezt tegye, azért is, mert az embert ilyen esetben nem az alázat, hanem a fennhéjázás vezérli. Ha az ember a nálánál magasabbnak látszó egyénhez viszonyítaná magát és jó példaként állítaná fel a másik embert önmaga előtt, akkor valahogy kicsit simábban menne a dolog, de mivel az esetek nagy százalékában nem az alázat és a másokra történő feltekintés, vagyis a mások előtt történő megalázkodás, hanem a lenézés, a gőg a mozgató rugója egy-egy ilyen mérlegelésnek, akkor ezt helytelennek és ítélkezésnek minősíti az Isten. Ez a „felekezeti” tulajdonság nem csak egyéni, hanem csoportos szinten is sajnos megvan. És hogyan lehet mindezt leépíteni? Azzal a tudattal, hogy a szellemtan az utolsó üdvözülési lehetőséget nyújtja az embernek, ami annyit jelent, hogy az utolsó körben van az ember meghívva az üdvösségre, mielőtt még bezárulnak a mennyek kapui. Mindez azért van, mert olyan mély gyökerűek a hajlamok, hogy még itt tartják a földi világban az embert. Akiknek kisebb gyökerűek voltak a hajlamaik, már rég elhagyhatták a földi szférákat és részük lett az első feltámadásban. Csak azok maradtak itt, akik a bűneik súlyossága miatt szinte halálra vannak ítélve, mert valamilyen formában valaha halálos bűnöket követtek el, minek következtében rá vannak szorulva a kegyelemre és a feloldozásra.
A szellemtan az utolsó kegyelmi lehetőség Isten részéről az üdvösségre való eljutásra. De ez nem azt jelenti, hogy ha valakit a kegyelem meghívott az üdvösségre, az azzal, hogy megismerte és valamilyen formában befogadta a szellemtant, azzal már ki is emelkedett a földi szférákból! Nem! A szellemtannak az a feladata, hogy rávilágítson az üdvösségre való eljutást gátló hajlamokra, vagyis az, hogy az ember eljuthasson a felismerésre és elinduljon a tisztulás útján, és hogy célba is érjen. Ebben segít a spirit körök munkája. A „magányos farkas”, a sehova nem tartozás azért nem jó, mert nincs megmérettetés, esetleg figyelmeztetés, tehát könnyen eltéved az ember, bármilyen hivatása legyen is. Nagyon fontos az, hogy az ember, akár milyen feladattal rendelkezik, először is önmagáért van itt, mert hiába nyeri is meg az ember a fél világot a szellemtannak, ha ez a munka a saját lelkében kárt vall, azaz ha ezáltal felnövekszik a gőgje.
A gőgöt az a tudat is leépítheti, ha tudja az ember azt, hogy az elért eredményekhez nagyban hozzájárulnak azon szellemi áradat szellemei, akik hozzájuk vannak kirendelve. Nélkülük semmire sem jutnának!
Ők azok, akik a nagy aratást végezték és a végére már csak az érett, de elhullajtott kalászokat gyűjtik össze. Ti mindannyian elhullajtott, a kévékből kihullott kalászok vagytok!
De mik is azok a kévék? Régen kézzel, kaszával arattak az emberek. Elöl haladt az első kaszás és utána követte őt a többi. Rendre vágták a búzát. Aki elöl haladt a kaszával, sietnie kellett, mert az utána következő, aki a mellette lévő rendet vágta, ha utolérte, bele vághatott a kaszával a lábába. Tehát nem volt veszélytelen a fáradságos munka!
Utánuk mentek az asszonyok, akik egész álló nap a földig görnyedve verték a markot. Volt a kezükben egy fából készült szerszám, ami a sarlóhoz, vagy kis kaszához volt hasonló, amivel alányúltak a rendre vágott búza alá és egy maroknyit, azaz egy kévényit felemeltek és kévébe kötötték, amit kereszt formába raktak. Nagyon fájdalmas munka volt ez, mert a tarló, a búzának a „lába” mind a körmük alá szúródott az asszonyoknak és felsértette a körömházat. Sok esetben ezek a sebek még a következő aratásra sem gyógyultak be, sőt sok esetben életük végéig viselték az asszonyok ezeket a sebeket.
Utána jött a cséplőgép és a kereszteket beledobálták, amivel kicsépelték a kalászokból a búzaszemeket. A cséplőgép külön választotta a búzaszemeket a pelyvától. A pelyva a búzaszem héja volt. A búzát zsákokba szedték, és csűrökbe, azaz magtárakba rakták, a pelyvát viszont szétfújta a cséplőgép. Ezt is később felszedték és a házfalak tapasztására felhasználták. De kenyérgabonának nem volt alkalmas.
Amikor mindez megtörtént, azokat a kalászokat gyűjtötték egybe, amelyek a kévékből kihullottak. Ezt a munkát egyfajta, erre a célra készített gereblyével, úgynevezett bőgővel végezték.
Az aratómunkások, vagyis akik a búzát rendre vágták, a munka oroszlánrészét végezték, az üdvtörténetben az emberiség megváltásáért küzdenek, ők hatalmas angyalok, tiszta, missziós szellemek. Több mint kétezer éven keresztül fáradtságos munkával, de mégis fáradhatatlanul vezették és vezetik ma is az embereket az üdvösség útján. A marokverők, szintén missziós szellemek, akik kévékbe gyűjtik a rendre vágott búzát, vagyis az emberiséget, akik a csoportokat hozzák létre és bedolgoznak az arató munkásoknak. Majd jön a keresztekbe rakása a kévéknek, és a cséplés, vagyis a közösségek Jézus Krisztushoz való elvezetése és az ítélet, amely minden pillanatban tart, amikor külön választják az értékes és felhasználható búzaszemeket a táplálkozásra alkalmatlan pelyvától. A cséplőgép maga az élet, az életek sorozata, amelyekben az embernek lehetősége van különválasztani önmagában az értéktelent az értékestől. És végül a gabonaszemek, vagyis az üdvösségre eljutott szellemek begyűjtése következik a mennyei csűrökbe, ami nem más, mint a föld feletti szférákba történő elvezetése az érett szellemeknek. És vajon mi lesz az érett búzaszemekből? Kenyér. Tehát az érett szellemek, akik már magukban bírják a krisztusi eszmét, táplálékul szolgálnak a tarlón kint maradt testvéreiknek. Erre mondja az Úr a Mt. 13.-ban, hogy az Ige az Isten Országának fiai, akiket széjjelhint az Úr az emberek vezetésére.
És mára már csak a kévékbe kötöttből és keresztbe rakott kévékből kiesett kalászok begyűjtése folyik a tarlón, vagyis a világban. A nagy aratás már befejezést nyert. Ezek az elhullott kalászok ti vagytok Lajoskám és ti mindannyian testvéreim. A bőgőnek nevezett gereblye a szellemtan, vagyis az evangéliumi spiritizmus, amellyel már csak az utómunkálatokat végzik az aratómunkások, hogy ne maradjon kint egyetlen egy érett kalász sem a tél beállta előtt!
Ezért hát munkára fel, mert csakis az elvégzett munkának van értéke. Ne csapjátok be magatokat, mert semmi sem adatik ingyen, mindenért keményen meg kell dolgozni ahhoz, hogy bárki is célba érjen!
Az Úr kegyelme legyen veletek!
A ti Árpi bácsitok
Ada, 2025. 02. 23.
