Oldd meg a te lábadnak saruját, mert az a hely ahol állsz szent!
Ima
Mindenható teremtő Atyánk, Feléd irányított hálaimával borulunk le Előtted, mint egyetlen igaz, hatalmas Isten előtt, hogy megköszönjük az Isten Országába való eljutás lehetőségét, amelyet Jézus Krisztusban, mint jó pásztorban, aki hazavezet bennünket biztosítasz a számunkra. Köszönjük feltétel nélküli szeretetedet, és az ebből adódó minden olyan törvényt és lehetőséget, amellyel a mi hazajutásunkat segíted elő.
Hálás szívvel köszönjük neked Istenünk az Igazság megjelenését és győzelmét a földön, mely ma még csak keveseké, de az ígéretek szerint hatalmas lánctalpakon nyomul bele a sötétségbe és felszívja a földön élő összes vallásokat, melyeket az Örök élet beszéde keltett életre.
Köszönöm Uram, Jézusom, hogy Te vagy az Út, az Igazság és az Élet és hogy senki sem mehet az Atyához, csakis Te általad, valamint azt, hogy Te vagy számunkra a megtestesült szeretet, a Megváltó, Aki elhagyva a fényhazát, duálodat, szellemi és fizikai életedet adtad oda azért, hogy nekünk legyen életünk és bővelkedhessünk.
Köszönöm sok-sok m. szellem nevében hogy adtad nekünk Máriát , aki Melléd állt Uram, hogy társmegváltója és közbenjárója legyen ennek a világnak.
Köszönöm Uram, hogy felnyitottad a Mózesen keresztül megtiltott médiumitás tilalmát, megszentelve azt a te médiumitásoddal!
Amen
*
“Oldd meg a te lábadnak saruját, mert a hely ahol állsz, szent!”- Utasítja az önmaga és az egyiptomi törvény elől menekülő Mózest egy hang, mert ahová lépett, materializációs szelllem jelenségben volt része, vagyis megnyíltak a szellemvilág kapui és Mózes szellemi vezetői, pontosabban, maga az Úr fényjelenség formájában megnyilatkozott és szózatot intézett Mózeshez a betöltendő feladatát illetően.
Ahhoz, azonban, hogy mindez megtörténhessen, Mózesnek el kellett hagynia azt a népet és azt a vidéket ahol addig élt, mondhatnám azt, hogy el kellett hagynia az ellentétnek világát, amelyben kényszeredetten ugyan, de felnövekedett és szolgált, ahhoz, hogy találkozhasson az eredeti küldetésével. Ugyanaz történt Mózes esetében is mint Ábrahám esetében, akinek Mózeshez hasonlóan el kellett hagynia Ur városát ahhoz, hogy találkozhasson a hivatásával. Mind a két esetben ki kellett vonulni a világból, az ellentétnek a világából úm. és közeledni ahhoz a “helyhez”, ahol találkozhat Istennel. Még a tékozló fiúnak is hasonló volt a helyzete, mert el kellett hagynia a saját moslékos állapotát, annak érdekében, hogy félúton találkozhasson az eléje igyekvő Istennel. Mind a hármuknak el kellett hagyni az addigi lelki és fizikai állapotukat, hogy élet feladatuknak, élet hivatásuknak a felismerésével szembesüljenek, amely őket egy magasabb síkra emelte, egy szférával közelebb az Istenhez. Ezt a síkot, illetve szintet önmagukban hordozták, amely sík egy magasabb világ szintje volt, amelyet lehoztak -mint az Úr is, amikor azt mondta: “Elközelgett hozzátok az Isten Országa.- csak jóval alacsonyabb szinten. Egyébként minden ószövetségi “misszionáriusra”, prófétára az volt jellemző, hogy egy magasabb világ légkörét hozta le, amelyet igyekezett beépíteni népe lelki világába, aminek révén egy bizonyos szintű lelki átalakuláson mentek végig azok, akik ezt befogadták és megvalósítani igyekeztek. Ezek a lelki átalakulások egy-egy lépéssel közelebb vitték az embereket az Úr majdani felismeréséhez.
Mózesnek, akinek az volt a hivatása, hogy a törvény szellemét ismertesse meg a néppel, és betartására vezesse őket, merthogy a törvény pontos betartása révén közelebb kerülhetett a nép a szeretetnek felismeréséhez és követéséhez. Maga az Úr is azt mondta, hogy nem eltörölni jött a törvényt, hanem betölteni, mert minden egyes lépcsőfokát meg kell lépni az igazságnak, a törvénynek, a fejlődésnek, nem lehet egyet sem kihagyni, mert ott akkor hézag keletkezik és oda vissza kell térnie a léleknek, hogy betöltse amit elmulasztott. Így a törvénynek minden egyes pontját, be kell töltenie az embernek ahhoz, hogy tovább tudjon haladni a fejlődés útján, mert ahhoz, hogy valaki is jó keresztény tudjon lenni, előbb jó “zsidónak” kell lennie, azaz a törvény pontos betartójának. Ahhoz viszont, hogy valaki szellemtanhívő lehessen, előbb jó kereszténynek kell lennie, azaz megfelelni a szeretet törvényének, mert: “Szeresd Istent mindenek felett, a felebarátodat, mint önmagadat.” E két parancsolattól függ a törvény és a próféták.” “A törvény betartása a szeretet.” Tehát az Újszövetségben a törvény betartása már egy magasabb alapokon kell, hogy nyugodjon, a szeretetnek az alapjain. De mindennek ellenére, ha az ember a tízparancsolat ellen vét, annak a “következményeiben” részesül, vagyis ha az ember az Újszövetségben az ószövetségi törvények ellen vét, Isten az ószövetségi törvény ecsetével kenegeti meg a lélek beteg részeit, ami általában szenvedéseket eredményez. A szenvedésnek ugyanis az a rendeltetése, hogy fellazítsa a lelket körülvevő bűnréteget, és ezen vastag rétegek közé behatolhasson az isteni világosság, hogy felszínre hozza a rétegeket megteremtő cselekedeteket, a rétegek között elfekvő erőket, annak érdekében, hogy az emberi lélek felismerhesse szenvedéseinek okát, bűnbánatra, majd bűnbocsánatra juthasson, vagyis, hogy megindulhassanak a lélekben a benső erjedési folyamatok, amelyek változásokat hoznak létre az emberi lélekben. De miért is van szükség ezekre a tisztító folyamatokra gyermekem? Mert ami a lélek mélyén lappang, az mindig is hatást gyakorol a lélekre, vagyis sokszor, amikor már azt hiszi az ember, hogy megszabadult bizonyos bűnös hajlamoktól, derült égből villámcsapás gyanánt tör fel a kísértés az alsóbbrendű énből és elbuktatja az embert. Ezért mondja az Úr, hogy szüntelenül imádkozzatok, azaz szüntelenül legyetek készen, mert a lélek mélyéről bármikor feltörhet a nem várt kísértés és ledönti a lelket. Így hát folyton résen kell lennetek és a bűneitek következményeivel vívni meg a harcokat, amelyek nem mások, mint a lélek redői közé beékelődött és bármikor aktivizálódható negatív fluidok, amelyektől szenvedésekkel, és bűnbocsánattal tud megszabadulni az ember. De nem a szenvedés a cél, mert nem kívánja Isten a bűnös halálát, hanem azt hogy az ember megtérjen és éljen. Élni viszont a bukás produktumaitól megszabadultan, azaz bűnbocsánat révén lehet, mert a bűn zsoldja minden esetben halál. Tehát az alsóbbrendű énnek a megtisztítása a cél a felismerés, a beismerés és a bűnbocsánatra való eljutás révén. A szenvedés tehát nem büntetés, hanem lelket körülvevő rétegeket fellazító eszköz. Ennek érdekében olyan élethelyzetet kap az ember, amelyekben felszínre kerülnek az addig a számára ismeretlen hajlamok, hogy azok a lelki tulajdonságok a külső hatásokra kifejlődhessenek, amelyek hiányoznak az emberi lélekből. És amikor Isten már megelégeli a “gyógyterápiát”, akkor feloldozza az embert a külső és belső szenvedésteljes hatások alól.
Sőt mi több, azt mondom, hogy aki még nem szenvedett az élettől, az élet nyújtotta nehézségektől “ártatlanul”, akit még nem értek váratlan és fájdalmas csalódások, messze áll Istentől, mert még nem terhelhető. De akinek már némi hite van: “Menjetek ki az útkereszteződésekre és szedjétek össze a bénákat a vakokat a sántákat stb…” az már terhelhető és bizony terhekkel ajándékozza meg az Élet.
De mégis megkérdezem, hogy szerintetek melyik ember áll közelebb Istenhez? Az akit tenyerén hordoz az élet és nem szenved, sőt tele van kegyelmi ajándékokkal, vagy akit olykor-olykor igencsak szenvedéssel látogat meg, akit még az ág is húz, akinek még a fekhelyén is tövis van, akinek virágkoszorú helyett töviskoronát ad a fejére? Akit Isten meghív az üdvösségre, azt igencsak megpróbálja.
Továbbmenve, ahhoz, hogy az ember jó szellemtanhívő legyen, alapként élő, hitre és ebből fejlődő szeretetre van szüksége, mert egyébként, az isteni igazságok ismerete által azonnal meglátja a másik szemében a szálkát, míg a saját szemében nem veszi észre, hogy gerendává növekedett a saját szálkája. De amennyiben szereti az ember a felebarátját, akkor elfogadja őt olyannak amilyen és nem akarja mindenáron a saját képmására és hasonlatosságára átformálni, hanem Istenre bízza azt a feladatot, mert neki az a feladata, hogy szeressen és nem az hogy ítélkezzen. Sajnos azonban az. hogy az emberek jogosnak tartják az ítélkezést, főként ha határozottan meg vannak győződve arról, hogy igazuk van. Csak ott a hiba, hogy az az ember aki ítélkezik eleve felette érzi magát aki felett ítélkezett. Tehát az ítélkezésnek gőg az alapja.Habár a megtérés első fázisában sokszor teszi ezt az ember. Olyan törvényszerűségeket akar betartatni a másikkal, amit maga sem képes megvalósítani. Tehát akinek elvárásai vannak a másik felé, annak gyakorlatilag seb, ill. hiányosság van a lelkében, amelyet mással akar begyógyíttatni, csak ez nem megy, főként ezzel a módszerrel nem, amellyel azt az ítélkező teszi. Tehát aki a szeretet gyakorlása helyett törvényeskedik, az szálljon magába és gyakoroljon önvizsgálatot, abból a szempontból, hogy ami felett ítélkezik, azt ő ugyanabban a helyzetben meg tudná-e tenni? Ha nem jut pozitív eredményre, a sors egy napon beleállítja hasonló helyzetbe, amelyben szinte biztos, hogy hasalni fog és akkor ő maga fog magára ítéletet vonni, mert az ítélkezéssel már eleve magára vonja az ember a másiknak a megpróbáltatásait. Tehát a gazdag ember soha ne ítélkezzék a szegény ember felett, mert könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten Országába, vagyis amitől a szegény embert megóvja szegénysége, azt a gazdag ember meg tudja venni magának. A szegénynek tehát az a próbája,hogy Istenbe vetett hittel el tudja-e fogadni az állapotát, a gazdagnak meg éppen aki felett ítélkezik a szeretetének a próbakövét képezi a szegény ember állapota.Tehát soha senki ne ítélkezzék, mert akit megítél az ember, éppen annak a sorsába kerülhet , mert más a szegény ember igazsága és más a gazdagé, de ezek ember által alkotott igazságok, amelyekhez alakulni próbál az ember, de az Igazság Istennél van.
Annak érdekében, hogy mindez ne következzen be közöttetek szellemtanhívőknél, nagy szükség van a szeretetbeli alapra.
Mózesnek, még mint küldöttnek is ott volt az életében a másik oldal, amely a világot képviselte számára, amelyben nevelkedett és tanult, amelyből meghívást kapott, hogy hagyja el. Ott volt Ramszesz, a mostohatestvére, aki rangban talán egyenlő esélyekkel birt, akitől és amely életformától meg kellett válnia Mózesnek ahhoz, hogy ha egy rövid időre is, de vállalja a rabszolgasorsot, a saját népe nyomorát, hogy kivezethesse őket a rabszolgasorsból, a mágiának, a többistenimádásnak és az erkölcstelenségnek a világából, hogy a tíz csapásban, a Vörös tengeren történő átkelésben, a pusztaságban ne csak Mózes, hanem maga a nép is találkozhasson az Egy Istennel, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Istenével.
Ábrahám életében is ott volt a kettősség, pontosabban a gyermekei esetében. Izmael a hitetlenségnek, a testnek és Izsák a hitnek gyermeke, a két embertípus, a világé és a hitnek a típusa. Ott volt a választás a két szint között. Ábrahámnak miután sikerült kettéválasztani a bukást és a győzelmet és kitartani a “féltékeny” Isten mellett, (mert már akkor érvényes volt Jézus akkor még ki nem mondott törvényszerűsége, miszerint: “Aki jobban szereti …gyermekeit, nem méltó hozzám.”) akkor Isten próbára teszi őt, hogy a várva várt, az ígéret, a hit gyermekét vissza tudja-e adni Neki (Istennek)? Ez volt Ábrahám legnagyobb próbatétele. Odaadni Istennek azt, akit Isten ígért meg neki, Izsákot, aki az üdvtörténetnek a része az ígéret szerint, akire szinte majd száz évet kellett várnia.
Jákobnál is megnyilvánul az isteni törvény, az a törvény, amelyet csak mostanra ért el a föld, éspedig ez a törvény, a duáltörvény. Hét évet kellett Jákobnak szolgálnia nagybátyjánál, hogy feleségül kaphassa nagybátyja lányát, aki mellesleg a duálja volt. A hét év a hét fejlődési korszakot jelenti, mint ahogyan a teremtéstörténet leírásában a hét nap. –A hetedik fejlődési korszakban már találkozhatnak és együtt lehetnek a szétvált duálfelek. –Tehát az emberiségnek mind a hét fejlődési korszakon keresztül kell mennie ahhoz, hogy találkozhasson duálfelével. Jákob esetében ugyan mintha a hamisság győzött volna, mert nem a duálfelét kapta el, hanem a duálja nővérét, de Isten nem hagyta el őt ekkor sem. Vele volt, hisz megáldotta minden munkájában. Amikor viszont letelt a második hét munkaév is, feleségül vehette Ráhelt, a duálját is. Tehát a hét fejlődési korszakban nem mindenki tisztul meg a duáltörvényben, hogy megkaphassa a duálját.
Ezután nemsokára Jákob elhagyja Lábánt, hogy új életet kezdhessen. Néki is ki kellett vonulnia arról a helyről ahol a duáljáért dolgozott. A fő cél az volt, hogy Isten nagy néppé tegye Izraelt. De érdekes módon, a pogány törvényszerűségek megváltoztatásában nagy szerepe volt a női duálfélnek, ugyanis Jákob duálja ellopta apja bálvány szobrait, amiért végül is az életével kellett fizetnie. Tehát a “nagy” és férficentrikus zsidó nép körében immár a női duálfél is szerepet kapott, amiért mártírhalált kellett halnia. Az életével kellett fizetnie a bálványok “ledöntéséért”. Hasonlóan a nő volt hivatva egy másik zsidótörvény megszüntetésére, az elsőszülöttségi jog eltörlésére nézve, ami ugyan nem követelt életáldozatot, hanem a női ravaszságot használta fel Isten arra nézve, hogy a férfi gőg által megcsontosodott formák fellazuljanak. Ez volt Ézsau és Jákob, Izsák gyermekeinek esete, amikor az édesanyjuk a vak Izsákot ravasz módszerekkel félrevezette, csak azért, hogy az atyai áldást a fiatalabb gyermek kaphassa meg és ne az elsőszülött Ézsau. Ugyanis ott ahol a nő nem tud érdemben hatást gyakorolni, ravaszsághoz folyamodik a férfi felével szemben. Tehát már akkor komoly szerepük volt az elfogadó feleknek is, nem csak az adó feleknek a föld tisztulási folyamatait illetően, amiről érdemben a “Duáltörvényben” olvashattok.
Ha végigtekintünk a mai emberiség üdvtörténetén, lehetetlen nem észrevennünk azt a tényt, hogy az üdvözültető isteni igazságok és törvényszerűségek munkája nem változott, viszonyítva az Ószövetségben történő megnyilvánulási formákhoz.
A mai ember is beleszületik egy, talán valamennyire is istentagadó, vagy éppen egy átlagvallásos családba, ahonnan, amikor már lelkileg elég éretté válik arra, hogy Isten kiemelje őt ebből a közegből, egy egyéni meghívást kap: “Sámuel, Sámuel…” és elsősorban lélekben, de talán fizikailag is elhagyja azt a környezetet ahol addig tevékenykedett, vagy éppen nem tevékenykedett és engednie kell az Isten hívó szavának: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan…”. Ez a meghívás az átlagból való kiemelkedésre, az egyéni fejlődésre, nem muszáj, hogy fizikai “kivonulásról” szóljon, lehetnek olyan tragédiák, amelyek elősegítik a lélek kiemelkedését és elindulását az egyéni lényegtörvényének az útján. Tehát, ha fizikailag nem is, de szellemileg meg kell történnie a felemelkedésnek ahhoz, hogy az emberi lélek a szívében meghallhassa azt a fontos felhívást, mely ha nem is szó szerint, de valamilyen formában el kell, hogy hangozzék a bensőjében: “oldd meg a te lábadnak saruját, mert az a hely, ahol állsz, szent! Szentnek kell lennie, mert Isten tette azzá azáltal, hogy az egyéni meghívás révén megszentelte azt. Mindenki életében ez a “hely” a lényegtörvénye útjának, esetleg a hivatása betöltésének a kezdetét kell, hogy jelentse, ahonnan aztán már, mint Mózes is, megkapja az ember a további feladatait az isteni vezetéstől, amelyet ha hűségesen követ, célba is ér. Ez nem azt jelenti, hogy az embert ilyenkor már nem érik kísértések, sőt a magasabb szint, magasabb követelményekkel jár, tehát a magasabb szint több belső és külső munkát jelent az arra meghívottak számára, míg el nem érik a végcélt. Az Ószövetségben fontos volt a hely, mert az emberek a külsőségekhez ragaszkodtak és azt hitték, hogy csak bizonyos területek körülzárásával magát az Istent is be tudják határolni. Az Újszövetségben már azt mondja az Úr: “Ha ketten, vagy hárman az Én nevemben összejöttök, közöttetek vagyok.” A fő hangsúly, az “Én nevemben”- kijelentésen van. Továbbá, ami “jószándékból” kikerült a Szent Iratokból, de Jézus a hegyi beszéd alkalmával mondta: “Most itt a templom, mert itt hirdettetik Jehova.” Tehát ismét nem az előre meghatározott hely a domináló, hanem a szellemi munka, ami végül is megszenteli a helyet. Tehát a fizikai helymeghatározáson keresztül haladva, a szellemi jelenlét lett a domináló, míg mostanra már mindennek be kell húzódnia a lélekbe, a lélek mélyére: “Ha imádkozol, menj be a te belső szobádba…” vagyis a lelki szentélybe történő visszavonulás a perdöntő. Az “Oldd meg a te lábadnak saruját…” az emberi szívben kell megvalósulnia, ott kell egy részt szentté tenni az Úr számára, annak érdekében, hogy a szellemben ez a szentély mind nagyobb hatásokat, átformálódási folyamatokat indíthasson be, míg lassan, de biztosan az egész léleknek, illetve szellemnek át kell formálódnia a krisztusi képmásra. Ez a cél, ez a földi élet célja gyermekem!
Az “oldd meg a te lábadnak saruját” -nál kezdődik az egyéni elhívás és a megújult földön ér véget, hogy tovább vezethessen benneteket az örök cél, az örök megvalósulás felé, vagyis abból a talpalatnyi földből, ahol Mózes állt, amelyet Mózes szellemi vezetői neveztek szentnek, az egész megújult föld “szentté” növi ki magát. Ez a fejlődés útja gyermekem.
Adja Isten kegyelme, hogy a hátralévő “Hét szűk esztendőben” minél nagyobb mértékben átformálódhassatok arra a Modellre, amelyet, ill. Akit maga Isten küldött a számotokra.
Amen
Az Úr kegyelme legyen veletek!
Ada, 2023. 07. 02.
