„Keskeny, rögös az az út szoros az a kapu, amely az Életre visz és csak kevesen járnak rajta”
Ima
Mindeneket teremtő és szerető Isten, hatalmas Felség!
Megszűnik, elfárad minden képzelet, és elfogy az erő, amely Téged, ó hatalmas Isten, kikutatni és a magad valójában megismerni szeretne, mert elfedi a te lényedet a te dicsőséged fényköre minden kikutatni szándékozó elől. De mégis mutasd meg magad, ó Felség azokban a nyomokban, amelyeket Önmagadról hagytál itt a te alkotásaidban a földön és a mindenségben. Habár hiába minden próbálkozás, mert azt mondja az Úr, hogy Isten Országa mibennünk van. Mutasd meg magad tehát a mi magánéletünkben, a bensőnkben és azokban a bennünk történő megnyilvánulásokban, amelyek a mi lelki világunkat viszik előbbre hozzád mind közelebb és közelebb. Nyisd meg a lelkünket a Te lényed, vagyis a szereteted előtt, hogy a szeretet ujjlenyomatait véljük felfedezni még a szenvedésekben is.
Drága megváltó Jézusom!
Teljes szívemmel, teljes lényemmel és lényegiségemmel szeretlek és imádlak, amióta megismertelek Téged Ó Jézusom. Szeretetből kétszer is az életemet áldoztam Érted, pontosabban az üdvözítő szeretet eszméért, hogy ezáltal a te eszmédet követve minél több embert elvezessek a te Országodba. Köszönöm Neked, hogy a te Országodban élhetek és dolgozhatok mindazokért, akik meg vannak hívva és ki vannak választva az üdvösségre, tartozzanak bármely nemzethez és valláshoz is. Köszönöm, hogy ma is dolgozhatom a te szőlőskertedben, ahol már nem préselnek többé szőlőt és a búzatábláidon, amelyeken maradtak még kint érett, de sérült kalászok, amelyeket meg kell gyógyítani hogy begyűjthetőek legyenek az Örök Élet számára. Köszönöm, hogy magam, pontosabban a te eszmeiséged köré gyűjthetem, mint kotlós tyúk a csibéit, mindazokat, akiket nekem adtál, hogy átvezessem őket a halálból az életre. Uram, a Te nevedben és a Te eszmeiségedben dolgozni a legnagyobb boldogság, még ha a legnehezebb feladatokkal látsz is el! Köszönöm Neked Uram, hogy Máriával együtt dolgozhatom!
Légy áldott és dicsőített mindörökké!
Amen
*
Az ember bukott lény és mindig is megfeledkezik tökéletlenségéről, ha arra kerül a sor, hogy ezt még önmaga előtt is beismerje, hisz a gőg, az önmaga túlértékelése mindig is eltakarta ezt az önkritikával elérhető lelki szintet, illetve mélységet, az alázatnak a mélységeit. Nem véletlen, hogy a gőg a bukás ősatyja, ezért nagyon is mélyen gyökerezik az emberi lélekben, illetve a szellemben és olyankor tör elő, amikor az ember azt éppen nem is gondolja. Báránybőrbe bújt farkas gyanánt jelenik meg sok esetben, vagyis a jónak, a nemesnek a leple alatt. Amikor az ember azt gondolja, hogy helyesen cselekszik, sok esetben éppen akkor vét a legnagyobbat, mert az indító és mozgató rugó a lélekben nem az alázatos és az Istennek történő engedelmességen alapszik, hanem az elismerésvágyon, az énközpontúságon, az önmaga túlbecsülésén, vagyis a gőgön. Ilyen esetben még ha ér is el eredményeket az ember, keserű annak az utóíze, mert egy idő után alapjaiban omlik össze minden munkájának az eredménye, a helytelen, a homokra épített alap miatt. Sajnos, hogy az Ige tövében is megterem a bűn és észrevétlenül is megmételyezi azt. De miért kedves gyermekem? Mert a gőg a legkevésbé felismerhető és leleplezhető tulajdonság, sőt a lelki élet kezdetén mint hajtóerő van jelen az emberi lélekben, melyet a kudarcoknak, és a szenvedéseknek kell lassan leépíteni ahhoz, hogy lassan tudatosuljon, majd feismerhetővé és kiküszöbölhetővé váljon az ember számára, hogy ezáltal közelebb kerülhessen az ember az Istenhez. A gőg ugyanis a legnagyobb falat képezi Isten és az ember között, mert a legősibb és így a legmélyebben gyökerező bűnök egyike és mert sok más bűnnek az alapját képezi. Sokat és sokszor meg kell alázódnia az embernek ahhoz, hogy el tudjon vérezni a lelke körül képződött gőgréteg, ugyanis sajnos az ember azonosul a hajlamaival, és élteti azokat a lelkének erejével, ezért a magáénak érzi és így fájdalmas minden vájat, amelyet az Úr a törvényalkotta korlátokkal, vagyis a vésőjével képez az emberi lélek idomtalan alakján.
Az örökkévalóság időmértékéhez viszonyítva a gőgnek a csírája lassan és biztosan már közvetlen a teremtés után kezdett kialakulni a szellemek egy bizonyos részében. Ugyanis Isten szabadakaratot, szabad gondolkodást biztosított teremtményeinek, akiket az abszolút tökéletességre hívott meg, hogy szabad döntésből és erőfeszítésből kifolyólag el is juthassanak a végcélba. Nagyon hosszú időnek kellett elmúlni az örökkévalóság időintervallumában, amíg az önállóság és szabad akarat eredményei különböző skálákat hoztak létre a szellemek között. Akik többet és keményebben dolgoztak, azok gyorsabban haladtak előre, míg a rest munkások kisebb utat tettek meg az örök tökéletesedés útján. Így szintbeli és fénybeli különbségek alakultak ki a testvérek között és az isteni, vagyis a szeretet-egység mind nagyobb mértékben kezdett megromlani a szellemek között. Ezáltal úgy a Teremtőtől, mint egymástól is mind távolabb kerültek, minek következtében meg is romlott úgy Istennel, mint egymással a kapcsolat. Az igazi örömbe belevegyült az üröm, aminek következtében már nem tudtak és nem is bírtak a szellemek olyan tiszta és feddhetetlen erőket sugározni úgy Isten, mint szellemtestvéreik felé. Mivel romlott a kisugárzások minősége és mennyisége, ebből kifolyólag a negatív irányban hatványozódtak a Isten és a testvérek felé történő megnyilvánulások is, melyek a szellem számára még láthatatlan formában ugyan, de valamennyire sűrűbbé tették a szellem erőit és ezzel a szellem alakjában is némi negatív változás állott be.
Eme folyamatok közepette voltak olyan szellemek, akik hűen maradt testvéreik, védelmezőik felszólításának a hatására megálltak az Istentől történő belső távolodásnak az útján és befelé fordulva igyekeztek bűnbánatot tartani és megkeresni azokat a tényezőket, amelyek őket ferde útra terelték. Voltak olyanok, akiknek ez sikerült és voltak viszont olyanok, akiknek már nem, mert túlságosan messze estek Istentől ahhoz, hogy ne Istenben és ne másban keressék bukásuk okát, hanem önmagukban. Azok viszont, akik már nem tudták elfogadni a hűen maradt testvéreik segítségét, a saját állapotukért mindenekelőtt Istent és tiszta testvéreiket tették felelőssé és nem önmagukat. Ebből kifolyólag tehát elutasították az isteni felkarolás lehetőségét, minek következtében még mélyebbre süllyedtek és nemhogy befelé fordultak volna, hogy a bűnbánat útjára lépjenek és vezekeljenek, hogy visszatérhessenek az eredeti állapotba, hanem, a tökéletes teremtésben igyekeztek hibákat keresni, degradálva ezzel önmaguk és mások előtt is Isten abszolut tökéletességét, hatalmát és hatalmasságát. Mivel „Isten nem a legtökéletesebb lény és így hibázott” – gondolták a bukásban lévő szellemek – „ezért alkotunk mi magunknak világokat, amelyek tökéletesek lesznek”. És így tökéletlenségükből és elvakultságukból, azaz gőgjükből kifolyólag elkezdtek „tökéletesnek” hitt formákat hozni létre. Milyen hatalmassá nőtte ki magát a gőg, az önértékelés már ott az Istent körülvevő világokban is és mit eredményezett már akkor a befelé fordulásának, a bűn felismerésének és beismerésének a hiánya, gyermekem? A földön ezekre a „hatalmasságokra, akik a maguk alkotta gőghegy tetején ülnek, mondja Keresztelő János: „A (gőg)hegyeket és halmokat hordjátok szét…”(az alázatosság gyakorlása révén). A szellemek, akik egyenesági leszármazottai az Istennek, képesek voltak felülbírálni Teremtőjüket alkotásaival együtt és beleélni magukat abba, hogy ha már Isten nem tudott tökéleteset alkotni, akkor amire Isten nem volt képes, arra ők majd képesek lesznek! Ismételten hangsúlyozom, mekkorára nőtt ezen szellemeknek a gőgje, ugyanis nem is hogy az „Isten székébe” szerettek volna ülni, hanem feljebb, merthogy az „Isten nem jól csinálta, majd ők jól fogják csinálni” Ez egy nem létező Isten felett való szintre ülési kísérlet, ahova csak a gőg tudja „felültetni” a szellemet, holott nemhogy feljebb emelkedne a szellem, hanem annyival lejjebb süllyed, amennyit felfelé szeretne emelkedni. Miután „tökéletlennek” hitték a Teremtőt, az érzésviláguk még inkább bezárult Előtte ezen szellemeknek. Az Iránta érzett szeretetük lasan-lassan megfogyatkozott, majd meg is szűnt és mivel Őt hibáztatták bukásukért és nem önmagukat, ezért már nemhogy csak nem szerették, hanem elkezdték gyűlölni Őt. És a gyűlölet nőttön-nőt és észre sem vették, hogy az érzésviláguk süllyedésével maguk is süllyedtek és zsugorodtak. A magasabb testvéreikre már régen nem hallgattak, mert őket is gyűlölték és ellenségnek kezelték. Olyannyira ment már a dolog, hogy az érzésvilágukkal, azok kisugárzásával háborút indítottak Isten és a hűen maradt testvéreik ellen, minek következtében mind lejjebb és lejjebb zuhantak a sötét semmibe. Ezáltal kettészakadt a teremtettség…
Drága gyermekem ha széjjel nézel a világban, ugyanezeket a lelki vonásokat gondolatok, érzések és cselekedetek formájában megtalálod. De nem csak a világban, még a hívő emberek lelkében is, csak talán valamennyire degradált formában, még abban az esetben is, ha a jószándék vezérli az embert hisz a pokolba vezető út is a jószándék köveivel van kirakva, főként, ha -mint mondottam- gőg az alapja, vagy ha a szándék csak szándék marad és nem válik gyakorlattá. Jelenleg is ott van minden hívő ember lelkében az emberi nagyotakarás, amelynek alapja nem az isteni, hanem emberi elgondolásból ered. Az ilyen hozzáállás, még ha a segíteni akarás vezérli is az embert, sátáni lehet az, mert nem biztos, hogy azzal a „jó szándékkal” a másik ember fejlődését segíti elő az egyén. Ugyanakkor sajnos minden krisztusi szeretet megcsúfolása gyanánt jelenik meg egy-egy közösségen belül is a gőgön, az irigységen, a féltékenységen alapuló eszmei harc, és a mások eltiprása által történő nagyratörekvés. Az effajta magatartás nem csak az egyén, hanem a közösség életét is tönkreteszi. Bizton állítom nektek, hogy az ilyen „krisztusi” közösségekben nincs jelen a Krisztus, még ha az Ő nevében jönnek is össze a magukat hívőknek nevező „testvérek”. Ezen közösségeknek hiába szólt Krisztus: „Arról ismerjen meg benneteket a világ, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást”. És mivel mi hozzátok, hívőkhöz, pontosabban szellemhívőkhöz küldettünk az Úr részéről, azért szólunk, mert az a feladatunk, hogy rávilágítsunk azon lelki tulajdonságokra, amelyek eltávolítanak benneteket Istentől és egymástól és a munkánkat az evangéliumi alapokra helyezzük. Ugyanis milyen lehet egy olyan eszme, amelynek nem az Evangélium, azaz Jézus tanítása az alapja, amely nem Őreá és az Általa küldetett magas, tiszta szellemi vezetésre és tanítására reflektál? Csak egy bizonyos szintig vezeti el az embert és nem a célig. Az egész Evangéliumi Spiritizmusnak az a célja, hogy az ember a tiszta ismeret és az egyéni vezetés révén felismerje és kiküszöbölje önmagából mindazokat a gátló tényezőket, vagyis a negatív gondolatokat, érzéseket és az ezeken alapuló vágyakat, amelyek miatt eddig nem juthatott be a „mennyei csűrbe”. Az embert ugyanis elsősorban nem a cselekedetei juttatják akár a tüzes gyehennára, vagy a mennyei állapotokba, mert a cselekedetek már következményei azon lelki érzéseknek, vágyaknak és gondolatoknak, amelyek az emberben kélnek, hanem a szív tartalma: tisztasága, vagy éppen tisztátalan állapota. Ezért mondja az Úr, hogy: „A szív bőségéből szól a száj”. Mások, de még a saját esetetekben sem tévesszenek meg a cselekedetek, mert számításból, ravaszságból is lehet jót cselekedni. Ezzel van tele az üzleti világ! A vágyak sugallta cselekedeteknek sok esetben korlátot szab az élet! Mi is lenne, ha mindenkinek minden bűnös vágya, gondolata és érzése megvalósulhatna, ha cselekedetté formálódhatna??? Már rég a poklok pokla alá kerülne mindenki, a világ meg már régen összeomlott volna ezen elkövetett bűnök terhe alatt! Sajnos a gőg a legnehezebben felismerhető lelki tulajdonság! Sőt a lelki fejlődés kezdetén még mint hajtóerő gyanánt fel is használják a vezető szellemek egy-egy vezetettük esetében és csak később, amikor már feljebb tisztul és fejlődik az ember, kezdi magában felismerni a gőgöt, mint az alázat hiányállapotát, miután már megtépázta az élet a gőg alapjait és az emberi lélek sírva omlik össze Teremtője előtt. A folyton keskenyedő és rögösödő út korlátai igencsak felsebzik az ember lelke köré keményedett páncélréteget, mire felismeri az ember, hogy mitől is szenved. De mitől is rögös az Életre vezető út? A rögös út nem más, mint az ember saját lényegtörvényének az útja, melyet maga alkotott a bukásával. Amikor kiemelkedik az átlag vallásosságból, az átlagos szellemhivők szintjéről, akor egyéni elhívásban részesül. És amikor elindul ezen az egyénre szabott úton, lép rá gyakorlatilag a saját lényegtörvényének az útjára, a folyton keskenyedő, az Életre vezető útra, amely út az ember bűnei következményeitől rögös és akadályokkal teljes, mely rögökön és akadályokon az embernek Isten kegyelméből élő hittel át kell emelkednie. Ezeknek szól az Úr biztató szava: „A neveden szólítalak, az enyém vagy”. Igaz sok esetben sem kikerülni, sem átlépni nem képes, mert nincs akkora hite Isten szeretetében, vagyis a bűnbocsánatban. Viszont, amikor már az ember szembenézni kényszerül az önmaga alkotta akadályok nagyságával, akkor döbben rá arra, hogy képtelen megbirkózni azokkal és képtelen elszenvedni azok következményeit. Ilyen esetben, mintegy kényszerül hinni Isten bűnbocsátó kegyelmében. Ameddig az ember idáig el nem jut, addig hisz önmagában, önmaga mindeneket felmorzsoló erejében és amikor belefárad ebbe, akkor térdre hullni kényszerül Isten előtt, hogy epedve kérje az Ő bűnbocsánatát. Ahhoz viszont, hogy minél kisebbek legyenek a rögök, elsősorban ne a cselekedeteiteket, hanem az érzés- és godolatvilágotokat, és a vágyaitokat vizsgáljátok az Úr, vagyis a Fiú és a Szentlélek világosságánál, ha üdvözülni akartok gyermekem.
Miért keskeny az Életre vezető út? Mert kevés lehetőséget ad az embernek a bűnözésre a törvény szigora révén. Mi teszi tehát szükségessé azt, hogy keskeny legyen az Út? Az embernek a kárhozatra vivő hajlamai, melyeket a keskenyre szabott korlátokban történő súrlódások morzsolnak le a lélekről.
Ne feledjétek, hogy a mennyei csűröknek, ahova nem jutottatok be, itt a földön történő megjelenítésére csak a „Névtelen Szellem” ígért (ígérhetett) „mennyei juhaklot” védelem gyanánt az előttetek álló nagy viharokkal szemben az ő követőinek, más nem. Ez egy komoly irányadó lehet a lelki életetekre nézve.
Amikor viszont mégis csak szétnézel a világban gyermekem, a mindeddig felsorolt bűnökből sokkal durvább megnyilvánulások vannak jelen, főként azok életében, akik nincsenek meghívva az üdvösségre, hanem azért vannak jelen, hogy magatartásukkal elősegítsék a meghívottak üdvösségét. A gőgnek ezer meg ezer arculata elevenedik meg előtted, és sajnos, hogy éppen azok kezében vannak a dolgok lehelyezve, akik a sugallatokat az ellentét tábortól kapják. Az ő életük már régen eldőlt, habár a megtérésre mindenkinek,még a földalatti szférák lakóinak is lehetőségük van, azért a lehetőségért szállott alá az Úr a poklokra. Az imént említettek lelkében szinte orgiákat ül a gonoszság, a gőgön alapuló féktelen önzés és anyagiasság, a kapzsiság. Képesek országokat és népeket tönkretenni csak azért, hogy nekik juthasson mindaz amivel egy fejlődésben lévő ország bírni vél, meggátolva ezzel azok fejlődését. Továbbá ott a féktelen és folyton süllyedő paráznaság és érzékiség, amelyre azt mondja Keresztelő János: „…a mélységeket töltsétek fel…”, pontosabban azokat a vájatokat és mélyedéseket, amelyeket a paráznaság bűne idézett elő a lélekben, töltsétek fel a tisztaság és hűség erényeinek a gyakorlása által.Itt is az a baj, mint bármely más bűnnél, hogy az ember sok esetben nem érzi bűnnek a paráznaságot, pedig oly messze esett általa istentől és a duáljától is. A duálok szétválása a gőgnek, míg pontosabban a szétválás utáni állapotok a paráznaságnak a következménye.
A fentebb említett, a gőg elterjedésével történő szellembukás, mely az elsődöknél alakult ki, az általuk történő paradicsomiak megkísértése révén a paradicsomi szellemekbe bele sugárzódott, amit elsősorban az „Ádámok” asszimiláltak, de mivel a gőg, főként még csíra formájában nehezen ismerhető fel, ezért nem volt könnyen felfedezhető a bukásnak indult paradicsomi szellemekben sem. A kísértőknek nem volt szabad behatolni a tiszta paradicsomi világokra, ezért a bukott messiások cselhez folyamodtak.Amennyire képesek voltak a megromlott erőikkel a paradicsomi világok felett mindenféle alaktalan és élettelen színes formákat produkálva próbálták kicsalogatni őket a világaikon kívülre. Ezekre a próbálkozásokra az elfogadó felek lettek elsősorban kíváncsiak és kilépve a védelmet nyújtó világaikon kívülre, közeledtek a bukott messiások felé, akik viszont sűrű idegnedvű erejükkel megérintve őket, beoltották az „ifjú” a „nagykorúság próbáját” élő szellemeket, akik ezzel már buktak is egyet, és már nem is mehettek vissza a tiszta világukra, mert erőik szennyezetté váltak. Ez a kísértés folyamatos volt, és sokáig tartott. (Bátorkodom kijelenteni, -mivel a teremtés folyton tart- ezért a kísértés is folyamatos.) Ott „hízelgett” a paradicsomi világok körül és folyamatosan támadta, csalogatta az ifjú szellemeket, mert hát nem azonnal hallgattak a csábítóra. Akik hallgattak, azok sem egyformán. Akik kevésbé voltak kíváncsiak a tiltott dolgokra, azok kevésbé nyíltak meg a bukott messiások támadásainak, azokon kisebb sebeket ejtettek a „váratlan beavatkozások”, míg akik jobban megnyíltak, azokon nagyobbat. Egy-egy duálpárra különböző ideig tartottak a megpróbáltatások és különböző szintre jutottak ki, tehát különbözőek voltak a bukások is.
Ha komolyabban megfigyelitek a Szent Iratokban Mózes által leírt allegóriákat, nehéz őket sorrendbe rakni, ugyanis ha az Éva és Ádám története az ő kettejük szétválásáról szólna, akkor a kígyó csak Ádámot kísértette volna, de már mindkettőjüket támadta és amikor mindketten ettek a tudás fájáról, akkor bocsátott Isten álmot Ádámra és vette ki az oldalbordáját, hogy kivegye Ádámból Évát. Tehát a paradicsomi szellemek bukásukkor még együtt voltak és még utána is sokáig. Tehát nem rögtön történt a duálszétválás, vagy legalábbis nem mindegyiknél. Voltak olyanok a paradicsomiak közül, akiknek fluidszalaguk azonnal elégett a bukott messiások érintésére és voltak akiknek nagyon hosszú időre égett el az őket összekötő fluidszalag és váltak szét. Tehát ez is, mint a messiások bukása, skála szerint alakította a teremtettséget. De mindegyik esetben az adó fél megfertőződött a bukott messiások gőgjével, az elfogadó felek viszont ravaszsággal. Ha képletesen akarjuk elétek tárni a dolgokat, akkor úgy kell elképzelni a duálpárokat és azok bukását, mint egy jól induló, de lassan tönkrement házasságot. Először minden rendben van, de lassan az adó fél gőgje kezd felszínre kerülni. Elejében még sikerül mindkettőjüknek egy-egy negatív érzés és gondolat gyökerét önmagukban megtalálni, de később már ez mind kevésbé megy és addig növekszik közöttük a feszültség, hogy lassan, de biztosan elkezd elégni az őket összekötő fluidszalag és ketté válnak, két fél szellemmé. Azt hitték, hogy ha ketté válnak, majd jobb lesz a másik nélkül, de nem úgy történt, mert addig, ha betegesen és időlegesen is, de áramlott egymás között az erő áramlás, mint adó és elfogadó fél között, de miután szétváltak, már ez teljes egészében megszűnt. Azt hitték, hogy jobb lesz egymás nélkül, mint egymás számára terhessé vált kapcsolat nélkül,de nem így történt. A „tehertől”, vagyis a másik féltől megváltak ugyan, de az egy egészből, amelyet Isten alkotott egynek, két fél szellem lett, az adó elfogadó, az elfogadó fél adó fél nélkül maradt. Erre oly szépen fejezi ki a magyar megfogalmazás: fele-ség. Tehát két fél lett az egyből. Amikor megtörtént a duálszakadás, már rá is jöttek arra, hogy jobb lett volna együtt maradni, de már hiába volt a késő bánat, mert annyira nagy volt az egymás közötti feszültség, hogy elégette az őket egybekötő fluid szalagot. A szakadásért egymást hibáztatták, ami még növelte az egymás között keletkező lelki távolságot. Megpróbáltak újra egyesülni, de a köztük lévő feszültség ezt nem tette lehetővé. Minden egyes próbálkozási kísérlet újabbnál újabb elektromos kisüléseket eredményezett, amiből kifolyólag az erőikből égettek el. A duálszétválás hatalmas sebeket ejtett a duálfeleken és ezek a sebek a sikertelen egyesülési kísérlet folytán csak nőttek mind a két fél esetében. Mivel kudarcot vallott minden egyes próbálkozás, ezért más-más duálfelek tettek próbát az egyesülésre. Szinte a felismerhetetlenségig süllyedtek, ezért sikeresebb volt a más duálfelével való egyesülés, mint a saját duálféllel. Ez is elektromos, sőt már villanyos delejes kisüléseket eredményezett ugyan, de nem akkorákat, mint az eredeti esetben. És így lassan, de biztosan alakult ki az érzékiség, a hűtlenség, a többszöri házasságkötés stb. a szellemben. A duálegyesülés helyett súlyos és hosszú, évezredes, évmilliós és még annál is sokkal több szenvedés, vezeklés van a földi világban főként a nők részére. Ugyanis az elfogadó fél a felelős a bukásért, ezért neki duplán kell szenvednie. Szenvednie a saját maga bukásának az eredményeit, majd másik fele szenvedésének nagy részét, sok esetben éppen attól a valakitől, akivel összekötötte az életét. Nagyon hosszú időnek kellett és kell elmúlnia, amíg az „asszonyállatból” egyenrangú, majd feletébbvaló társ lesz. De ehhez bizony, hogy valamennyire el kell érniük a lelki semlegességet, hogy a duálérzések felébredjenek. Amikor ez megtörténik és megtisztulnak a duál felek, jöhet a mennyei esküvő, a szétválás előtti állapot visszaállása, aminek az érzékiség a legnagyobb ellensége. És hiába is akarja megváltoztatni és a maga igazságához igazítani a földi ember az isteni törvényszerűségeket, nem fog neki menni! Az emberi léleknek kell idomulni az isteni igazságokhoz!
A női fél megbecsüléséhez nagyban hozzájárult Szűz Mária munkája. De ott, ahol Mária nincs elismerve, bizony szolgai alakot kell ölteni a női léleknek. Ezért egy-egy nemzet olyan fejlettségi szinten van, mint amilyen fejlettségi szinten vannak a nők abban a csoportban.
Tehát ha szétnéztek a földi világban, ugyanazokat a bűnöket látjátok, mint amelyek a szellemvilágban vannak, mert a szellem mindazokat a tulajdonságokat hozta le a a földi világba, amelyeket a bukásai során magába szedett. Ezeket kell neki felismerni és levetkőzni. Ez az az út, amely keskeny és rögös és amelyen csak kevesen járnak, de miért? Azt mondja az Úr: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak”. Azok a választottak, akik már kiemelkedtek az átlag szintből, akikből tehát kevés van az Úr szavai szerint. Akik meg a meghívottakból választottak lettek, azok elindultak a saját lényegtörvényük útján felfelé az Örök haza felé. És ezekből kevés van. tehát:
„Keskeny és rögös az az út, szoros az a kapu, amely az Életre visz és csak kevesen járnak rajta”.
Az Úr kegyelme legyen veletek!
Amen
Ada, 2024. VI. 09.
