„Ég és föld elmúlnak, de az én beszédeim semmiképpen el nem múlnak”
Ima.- Minden és mindenki a változás törvényének van alávetve.- Az Úr kijelentése először a magasabb világokra vonatkoztatja a változást.- „Az én gondolataim nem a ti gondolataitok (…)”.- A megtérés még nem jelenti a Mennyországot!.- „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!” „Aki követni akar engem (…)”.- Fájdalmas döfés a gőgnek.- A kegyelem törvényvilága.- (Sokan ott buknak el).- A hit szükségessége.- „Jobb hinni, mint tudni”.- Az alázatosság szükségessége.- A „van” és a „nincs” viszonya egymással.- „Tanuljátok el tőlem (…)” „Menj el tőlem Uram, mert bűnös ember vagyok!” Lelkiismeret vizsgálati teszt.- „Higgyetek Istenben és bennem is higgyetek!”.- Magasztalja lelkem az Urat (…)”.- „Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!”
Mindenható, Végtelen Isten!
Én, mint véges és teremtett lény borulok le a te mindenhatóságod, a mindenütt jelenvalóságod és végtelenséged előtt, hogy mint véges lény kifejezzem végnélküli hálámat minden, irányunkba, bukott szellemek irányába gyakorolt szeretetedért és kegyelmedért, a te Szent Fiadért és az ő felbecsülhetetlen munkájáért és áldozatáért, amelyet értünk, bukott szellemekért tett. Hála és köszönet Neked Máriáért, mint a vég nélküli tisztaság és alázatosság példaképéért, valamint mint a női lelkek ‘Megváltójáért” és mint az Úrnak a kínszenvedése útján a leghűségesebb követőjéért, mint Társmegváltóért, valamint minden olyan missziós szellemért, aki az Urat fizikailag, vagy lélekben követte a Golgotára, elősegítve ezzel a mi tisztulásunkat és gyógyulásunkat. Hála és köszönet az előző életek feltárásáért, az onnan hozott bűnök feloldásáért stb. egyszóval mindenért és mindenkiért ami és aki a tisztulásunkat és a fejlődésünket segíti elő!
Amen
Minden és mindenki a változás törvényének van alávetve a legalacsonyabb állapottól és a legmélyebbre bukott szellemtől a legmagasabb állapotig, mert minden és mindenki az üdvösségre van meghívva. Mert vajon mi is lenne, ha nem így volna? Akkor megszűnne a fejlődés és minden maradna a maga eredeti állapotában. A pokoli állapotok sohasem alakulhatnának át mennyei állapotokká és örökkévalóvá és végtelenné maradna minden szenvedésteljes állapot, melyet a bukásukkal a szellemek megalkottak maguknak. Így eleve maga a föld sem fejlődhetett volna erre a szintre amelyen van, szinte létre sem jöhetett volna, mert a föld a szellemek tisztulását elősegítő bolygó, más bolygók kivetett salakja, de még ha létrejött volna is, minden maradt volna rajta az ősemberi szinten. Habár az a megjelenés már egyfajta fejlődés eredménye volt, hisz a földalatti szférákból a felszínre kerülhettek testetöltés céljából a szellemek. Nem keletkezhettek volna felfelé emelkedő világok, naprendszerek, ha nem lenne minden a változás világának alávetve, még az anyagnak a részecskéire sem sugározhatna rá az ősfény, hanem minden maradna a maga megdermedt állapotában. De a magasabb állapotok sem haladhatnának tovább ama szint felé, amelyről valaha megtörtént a bukás, sőt még a tisztán megteremtett szellemek sem fejlődhetnének a szellemi nagykorúság és azon túl a messiási állapotok felé. De még a messiásszellemek sem fejlődhetnének tova az abszolút tökéletesség felé, tehát Jézus nem jöhetett volna le a földre, mint Megváltó és missziójával nem érhette volna el az abszolút tökéletességet. Ugyanis mindennek egyszer el kell érnie az abszolút tökéletességet, hogy teljes hasonlóságra juthasson Istennel és Hozzá hasonlóan teremtsen szellemeket és ezzel új világokat hozzon létre, amelyek szintén a változás törvényének kell, hogy alávetve legyenek, mert azon világoknak is el kell érniük az abszolút tökéletességet, ha meg viszont lesz bukás, akkor a bukott szellemek megváltásra kerüljenek.
Érdekes módon az Úr az ő kijelentését a változás törvényével kapcsolatosan először is a magasabb világokra vonatkoztatta és csak utána a földi világra. De vajon miért? Mert a magasabb világokon könnyebben mennek végbe a pozitív változások, mint az alacsonyabb világokon, történetesen akár a földön és a föld belsejében lévő világokban, mert eleve lassúbb az átalakulás a nehézkedés törvényéből kifolyólag, ami az igazság törvényéhez köti az embert. Ebből kifolyólag a változás és fejlődés törvénye sok esetben szenvedéseket okoz elő ú.m. a bukott világokon azzal a céllal, hogy Isten megismertesse a gyerekeivel a bukásuk eredményeit és ezzel beindítsa a gyógyulásukat. Isten tehát nem egy rövid pillanatra figyel egy-egy gyermeke életében, hanem az örök célt tartja szem előtt éspedig azt, hogy minden bukott szellem mihamarabb és minél kevesebb szenvedéssel üdvözüljön. Ezért is küldte el Szent Fiát, aki tömérdek mennyiségű szenvedést kiváltó okot vett magára szeretetből, minek következtében felgyorsult a fejlődés. Addig ugyanis nem indulhat be a fejlődés, amíg a szellemet leköti az igazság törvénye, amíg van elszenvedni valója. Addig csak tisztulásról lehet szó. Ha azonban az ember elég alázatosnak bizonyul, a kegyelem mintegy szárnyra veszi a lelket és kiemeli a szenvedések alól egy magasabb síkra, megbocsátja a bűneit minek következtében beindul és felgyorsul a fejlődés. Tehát az örök változás törvényének nem célja a szenvedtetés, hanem az, hogy egy ember minél előbb bűnbánatra és bűnbeismerésre juthasson, mert „Nem kívánja Isten a bűnös halálát, hanem azt, hogy megtérjen és éljen.” Isten mindig a legjobbat adja az embernek, ami legnagyobb mértékben a fejlődését szolgálja. Erre mondja az Úr: „Az én gondolataim, nem a ti gondolataitok és az én akaratom, nem a ti akaratotok.” Vagyis mások az Úr gondolatai és cselekedetei és mások az emberé, mert az Úr az ember fejlődését segíti elő, míg az ember sok esetben éppen az ellenkezőjét szeretné érvényre juttatni a saját életében. De vajon miért? Mert az ember fertőzött lény, a bűn fertőjében él, megfertőzte magát ellentétes fluidokkal, minek következtében a bűnre való hajlam és vágy, melyet kielégíteni igyekszik, a másodénjévé vált, az alsóbbrendű természetévé lett, melyet csak nehéz munkával és komoly erőfeszítéssel („Véres verítékkel”) tud csak visszaalakítani, pontosabban megszüntetni. Ebben a munkában az embernek először is fel kell ismernie a fertőzött természetét, amit gyakorlatilag a megtéréssel kap meg az ember. De amíg az ember odáig eljut, bizony sokat kell neki szenvednie, gyötrődnie a saját bukott természetétől. Sokan azt hiszik, hogy amikor megtér egy ember, azzal már a Mennyországba tért be. Hát nem! A munka csak akkor kezdődik, amikor az ember valamennyire is ráeszmél bűnös természetére és eljut a bűnbánatra. A másik tévhit a lelki élet terén, hogy Isten az embernek minden erényt könnyűszerrel megad. Hát ez sem így van! „Aki utánam akar jönni, tagadja meg magát, naponként vegye fel az ő keresztjét és úgy kövessen engem”- mondja az Úr. Tehát a tisztulás és fejlődés útja igen meredek és rögös és ebből kifolyólag csak kevesen járnak rajta. Mindebből kifolyólag hullámvölgy és hullámcsúcs az emberi élet, mert maga az Úr útján való járás bizony visszaesésekkel jár. Ezért mondja az Írás, hogy „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék.” Ugyanis amikor az ember elindul a megtérés útján, nem csak a hajlamaival kell szembenéznie, hanem mindazokkal a bűnei következményeivel is, amelyeket megtérése előtt és időközben is kitermel. Főként ezek az erők, amikor az ember szembefordul velük, okozzák a legnagyobb szenvedéseket, mert -mint mondtam- másodén formájában hozzánőttek a lélekhez, mert hát az ember a bűnös hajlamait, már a vágyait is lelki erőivel táplálta. Ez a folyamat révén gyakorlatilag mintegy hozzánől az ember lelki világához a bűnös természete, amit úgy kell az embernek folyamatosan lehántani magáról azzal, hogy az ellenkezőjét cselekszi. Ez bizony igencsak fájdalmas eszmeileg is és fizikailag is. Eszmeileg fájdalmas az a felismerés, hogy amit addig pozitívnak hitt és gondolt az ember, rá kellett jönnie arra, hogy tévedett. Ez egy fájdalmas döfés a gőgnek és az önérzetnek. Fizikailag viszont azért fájdalmas, mert ami jó a léleknek, az nem jó a testnek. Sok esetben az önmegtagadás fájdalmakkal jár a testnek, de az ember a test és a testi vágyak megtagadásával Örök Életet vásárol magának. Tehát a múlandóban Örök Életet szerezhet magának az ember. Ez azért jó, mert a múlandó világ a maga fájdalmaival, csalódásaival az idő múlásával elmúlik, de az örök értékek, amelyeket szerzett az ember, örökre megmaradnak.
De ebben a munkában hatalmas segítséget nyújt az Isten, mert az ember az Ő gyermeke, leszármazottja, hozzátartozója, aki Benne, azaz Isten jelenlétében él, még ha fásultságából és bukottságából kifolyólag nem is érzi, vagy nem is tud róla. Ezért mégiscsak segít az Isten a kellő pillanatban, amikor a lélek számára a legüdvösebbnek tartja. Az ember ugyanis elsősorban önmagában bízik és nem Istenben. Ezért egy-egy problémára először is minden lehető emberi megoldást kipróbál és amikor minden csődöt mond, akkor fordul Istenhez, pedig sok esetben a dolgok olyan jellegűek, hogy csak Istennel karöltve nyerhetnek megoldást. Sajnos sokat kell az embernek szenvednie, csalódnia, mire erre rádöbben. És csak akkor jön az isteni segítség, amikor az emberben minden más remény összetört, amikor már minden ág leszakadt, amibe addig kapaszkodni próbált és amikor már úgy érzi, hogy teljesen elveszett, vagyis akkor, amikor a legsötétebb és legviharosabb az éjszaka, akkor jön a mindeneket megvilágító villámcsapás, amely egy pillanatra bevilágítja a lélek sötétjét, azt az utat és azt a célt, amelyet az embernek be kell járnia és ahova el kell jutnia, vagyis a következő állomáshoz vezető utat és magát az állomást. Ez az Isten szeretetéből adatott kegyelem, ami bűnbocsánattal jár és ez az a beszéd, az Úr beszéde, mint örök igazság, amit Ő lehozott és amely soha el nem múlik. Szerencsés az az ember, aki a kapott villámcsapás fényénél az egy pillanatig megvilágított útra emlékezve, be tudja járni azt és nem omlik össze az út porában. Pedig ha összeomlik a kereszt terhe alatt, bizony várhat, amíg egy következő villámnak a fénye újból fényt biztosít az útirányra és a cél felismerésére. Mind ebben az állapotban, azaz még a legnagyobb megpróbáltatásban sincs egyedül az ember, mert Isten vele van! Minél nagyobb egy próba, Isten annál közelebb van az emberhez, ha azt az ember nem is érzi. Nem is érezheti sokszor, mert a próbában megfogyatkozik a hite, aminek viszont nem lenne szabad kialakulnia, hisz a próbákban való helytállással juthat előbbre az ember. Ha meg viszont megfogyatkozik a hite, elbukik. Csak akkora próbát kap az ember, amin át is tudja magát verekedni, de ezt csak isteni segítséggel lehet, másként nem. A legnagyobb megpróbáltatás alkalmával, amennyiben elég alázatos a lélek, a kegyelem Istene szárnyra veszi az embert és átemeli a próbákon, a problémákon, attól függően, hogy az emberi léleknek mire van szüksége a tisztuláshoz és a fejlődéshez.
A kegyelem törvényvilágáról lévén szó, mindezek olyan örökértékű igazságok, amelyeket az Úr lehozott, majd hirdetett és képviselt, amelyek nincsenek alávetve a változandóságnak, mert Istentől szállottak alá, amely törvények nélkül az emberi lélek képtelen eljutni az üdvösségre. Az Úr beszédei nem szóltak másról, mint Isten kegyelméről, szeretetéről és azokról az útirányokról, amelyeken ha halad az ember, levetkőzi a hajlamait és eljut az Isten Országába. Ezek olyan törvények, amelyek oldják az emberi lélek köré sűrűsödött páncélréteget, valamint rámutatnak arra, hogy mi a bűn, amely a szellem másodénjévé vált és le kell vetkőznie és melyek azok az erények, amelyeknek a levetkőzött tulajdonságok helyett az ember természetévé kell válniuk ahhoz, hogy tovább haladhasson a szférákon felfelé. Az embernek ugyanis van egy külső és egy benső énje. A benső én az ami világít a sötétben, a külső viszont az ami rárakódott a bukás folyamán a benső énre, amelyet gyakorlatilag át kell alakítania, formálnia a benső én igazsága szerint. Amikor meghal egy ember és a szellem átlátja mindazt, amit helytelenül cselekedett és felismeri a helytelen cselekedeteinek a mozgató rugóit, akkor mintegy kidobja a lelkéből mindazokat a cselekedeteket, amelyeket helyteleneknek ítélt, akkor lassan a két én, a belső és a külső kezd összeolvadni. Ezzel magyarázható az, hogy az emberhez képest megváltozik a szellem miután átkerült a szellemvilágba. (Sokan ott buknak el, hogy ugyanazt az „embert” várják vissza nyilatkozni, aki a földi életében volt, és nem egy megváltozott szellemet, aki már belátott dolgokat és megváltoztatta a látásmódját és a hozzáállását bizonyos dolgokhoz.) Minél közelebb kerül a két én egymáshoz, annál inkább kiábrázolódik még a földön az ember lelki világában a Krisztus. Mindehhez azonban mindenekelőtt a lélekben ki kell fejlődnie az élő hitnek, amelyet az Úr mint erényt lehozott. Csak az tud egy emberi lélekben kialakulni, amelyet Ő lehozott és az életében cselekedeteivel érvényre juttatott. Az Úr ugyanis minden erény kifejlődésének a lehetőségét hozta le a földre és a csíráját vetette el, azaz hintette el az emberi szívekben. A hitre nagyon is szüksége van a léleknek, mert a hit a lélek tapogató szerve. Minél nagyobb valakinek a hite, annál „messzebbre lát” azon az úton, a szenvedésnek és a megpróbáltatásnak az útján, amelyet időnként megvilágít a kegyelem és így eljuthat arra az oázisra, amelyen megpihenhet. Ugyanis időnkénti pihenők nélkül elfásul a lélek a terhek alatt, tehát szükségesek a törvény által kimunkált oázisok, amelyeket az embernek gyakorlatilag önmagában kell kimunkálnia a kapott kegyelmek és az isteni segítség révén. Hittel sok szenvedésteljes tisztulás elkerülhető, mert hittel közelebb hozhatók olyan pozitív lehetőségek és eshetőségek, amelyek egyébként csak hosszú tisztulás révén érhetők el. Hittel, a hit szemüvegén nézve, olyan dolgokat „lát meg” az ember, amelyeket hit nélkül, vagy fanatikus vakhittel nem, mert a hit felnyithatja a harmadik szemet a lélek, ill. a szellem szemét, amivel akár még a szférákba is bele láthat, főként abba amelybe tartozik a szellem. Valamint a következő szférába is, melyet el kell érnie a léleknek, ill. a szellemnek.
A hit tehát felgyorsítja a fejlődést, amire az elmúlt kétezer évben, de főként az utolsó időkben nagy szükség van. A hit tehát minden szempontból üdvösséghozó a lélek számára. Ezért mondja a N.Sz., hogy „jobb hinni, mint tudni”, mert aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki viszont nem hisz, már eleve elkárhozott.
A hit után a másik erény, aminek gyakorlatilag a hitből kell kifejlődnie, az az alázatosság, ami nélkül szintén nem lehet eljutni az üdvösségre. De vajon miért?
Istenben és Isten előtt nincs erény, így bűn sincsen, mert Isten maga a tökéletes szeretet. Akkor beszélhetünk erényről, ha van mihez hasonlítani, azaz, ha vele szemben áll valami, vagyis az ellenkezője, ami nem más, mint a bűn. Tehát a bukás előtt csak szeretet volt, mert nem volt bűn, ami megronthatta volna ezt az abszolút szeretetet. De egy ellentétes érzés lassan, de biztosan kezdte magát titikon becsempészni a teremtett szellemek „szívébe”, amely nem volt más, mint a gőgnek egy nagyon kezdetleges formája, amely eleinte csak egy leheletnyi finomságú, szinte észrevehetetlen fátylat kezdett képezni a szellem körül, minek következtében a szellem kezdett alig észrevehetően másként érezni és gondolkodni. Egy halvány érzés kezdett megjelenni a szellemben, miszerint nőtt a szellem nagysága önmaga előtt és ebből kifolyólag csökkent az Isten hatalmassága. És ez a szellemek egyharmadánál óriásivá nőtte ki magát, némelyeknél olyan méreteket öltött, hogy szinte megcserélődtek a dolgok. A szellem nagyobbnak kezdte érezni magát Istennél, sőt olyannyira ment a dolog, hogy teljes tagadás vett erőt bizonyos szellemeken. Tagadták a Létezőt, a Van-t és éltették a nem létezőt, a nincs-ent, az ellentétet, amit ők maguk hoztak létre. Ugyanis csak az nevezhető „Van”-nak, amit Isten alkotott, ami a bukás produktuma, az gyakorlatilag nincs is, csak maguk a szellemek éltetik a saját teremtő erejükkel. És a „nincs” mégis hatalmas világokat hozott létre, amelyekre azt mondta az Úr, hogy mind elmúlnak és csak az Ő beszéde az örök, mert az a „Van”-ból táplálkozik.
A bukás folyamán tehát az Isten felé történő alázatosság, azaz Isten iránti felsőbbrendűség lassan átalakult, azaz megfordult és ebből alakult ki gyakorlatilag a gőg, amely Istent mint Teremtőt a szellem előtt degradálta és a teremtett szellemet „naggyá tette”. Miből lehet felismerni a gőgöt? A gőgös ember azt tartja magáról, hogy mindent jobban tud, hogy ő a legokosabb, a legügyesebb és mindent jól csinál, amit csinál, szolgáltatja magát „alattvalóival”, felette érzi magát másokon stb. Mindennek az ellenszere az alázatosság, mert mindaz az érzés amit a gőgös ember önmagáról érez, hamis, tehát le kell építenie. Az első és sokáig tartó leépítő eszközök a kudarcok és az ütközések, amelyeknek az a feladatuk, hogy rávilágítsanak a fennhéjázó érzések hamis voltára és megalázzák az embert. Hosszú időnek kell elmúlnia, amíg az ember rádöbben arra, hogy másnak is lehet igaza, más is lehet okos és lehet több lelkileg. Hosszú idő, kín és gyötrelem, amíg annyira el tud vérezni a gőg, hogy az ember be tudja látni valamennyire is azt, hogy az a tulajdonság, ami őt eddig vezérelte, sem magának sem másnak nem jó, mert mindenkinek szenvedést okoz vele. Ahhoz, hogy az ember idáig eljusson komoly megtérésre van szüksége, merthogy a megtérés első fázisában az ember még nem a saját hibáit és bűneit nézi és látja, hanem a saját szűk kis világosságánál a másikat igyekszik megítélni, amivel ítéletet von magára. Ezért mondtam azt, hogy a gőg felismeréséhez komoly megtérésre van szükség. De amint más bűnök felismerésénél nem elég csak a felismerés, hanem a felismerés után jön a neheze: szembefordulni mindazzal, amit az ember addig önmagáról és másokról gondolt és érzett, valamint visszaépíteni az Isten nagyságát az ember lelki világában. Ez is hosszú folyamat, mert nehéz beismerni az embernek azt, hogy Isten a hatalmas és hogy nem csak neki vannak “erényei”, hanem másoknak is. Az alázatosságot tehát tudatosan tanulni kell. Erre mondja az Úr: „Tanuljátok el tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű(…).” Az igazi alázat akkor kezdődik, amikor az ember annyira érzi a kicsinységét, hogy nem tartja magát méltónak arra, hogy az Úr őt bármire is méltassa és az Úr mégiscsak szóba áll vele, sőt kegyelmével halmozza el. MIt mondott Péter, amikor találkozott az Úrral? „Menj el tőlem Uram, mert én bűnös ember vagyok!” És az Úr később erre a „bűnös emberre” építette fel az ő Anyaszentegyházát, amelyen a pokol kapui nem vesznek erőt. Tehát minél kisebbnek érzi magát valaki, annál nagyobb Isten szemében. De vajon miért? Mert a gőg bezárja a lelket Isten előtt, minek következtében az ember elesik az Élet forrásától és lassan, de biztosan lelkileg leépül,miközben más bűnök is kialakulnak. Az alázatosság gyakorlása mindennek az ellenszere, mert az alázat gyakorlása révén nyílik a lélek Isten előtt. Az alázat szintjének megfelelően növekednek az emberben a többi erények is, míg egyszer csak szeretetté formálódnak át, mert a szeretet az erények összességéből épül fel. Tehát mutasd meg a szeretetedet és megmondom ki vagy, a fejlődésnek mely fázisában, mert kiben mennyi szeretet van, annyi van benne Istenből. Hiába a világ összes tudása és bölcsessége, ha az nem válik először is alázattá, majd szeretetté, szinte semmit sem ér, mert az ember ha csak a tudás szintjén marad meg, és nem viszi át a gyakorlatba az ismereteit, nem fog üdvözülni! Azért adatott számotokra a tudás, hogy elvezessen benneteket először is a hitre, majd az alázatra és ezen keresztül a szeretetre. Ha ezek a folyamatok hiányoznak a lelketekből, a tudás mint ítélő bírátok fog benneteket elítélni, mert a tudás kötelez! Ezért senki se bizakodjék el a tudására, hanem próbálja meg magát az alázatban és a szeretetben, hogy vajon egy-egy szituációban kellő alázatos volt-e? A szeretetben jól vizsgázott-e? Vajon át tudta-e adni az igazát, vagy ragaszkodott a saját igazához? Tudta-e legalább annyira szeretni a másikat, mint saját magát? És még sorolhatnánk azokat a kérdéseket, amelyek alapján mindenkinek naponként meg kell(ene) vizsgálnia magát (és nem a másikat) ahhoz, hogy haladhasson előre az üdvösség útján. Ismétlem: Vigyázzatok a tudás még nem üdvözít, de viszont tükör lehet amire a lelkiismeret vizsgálatotokat felépíthetitek.
Az Ő beszédei nem csak a földön voltak hallhatóak, hanem áthatoltak és ma is áthatolnak a szférákon, a világokon, mert ennyi idő távlatából sem veszítettek erejükből és hatásukból. Ma is lelkeket gyógyítanak, embereket vezetnek el az üdvösségre, mint akkor, amikor Jézus ajkait elhagyták, mert: „Az én beszédem lélek és élet” és mert “ha megismeritek az igazságot, az igazság szabaddá tesz titeket.” Az igazság pedig ő maga: „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet. Senki sem mehet az Atyához,csakis énáltalam.”
Az Úr beszéde teremt ma is, az ember számára felfoghatatlan és ismeretlen állapotokat és világokat hoz létre, amelyek az Úrnak csak egyetlen szavára állnak elő, mert az ő szavai tökéletes teremtő erővel bírnak.
Te hallod-e visszhangzani a lelkedben az Ő beszédét? Hallod-e szavait, amint hozzád szól? Érzed-e a lelkedben azt a rezgést, amelyet az Ő szavai kiváltanak a lelkedben? Vagy még zárt a lelked az Ő szavainak a befogadására?
Nyisd meg hát a lelkedet Előtte és az ő Szentlelkének erejével kezébe veszi a lelked újrateremtésének folyamatait.
Végezetül, mit mond az Úr: „Higgyetek Istenben és bennem is higgyetek!” (ha már az Ő beszédei örök érvényűek, akkor ez a kérése is örök érvényű kell hogy legyen, amely meghozza számotokra az üdvösséget) Higgyetek tehát Istenben és az ő Szeretetében, mert János apostol szerint Isten maga a szeretet. Higgyetek az Úrban, az ő lelketeket átformáló kegyelmében, hittel kövessétek Őt a Golgotára, ahol a testiségnek minden vágyvilágával együtt meg kell halnia, hogy feltámadhasson bennetek a Krisztus. Tehát ne a karmában higgyetek, hanem Isten szeretetében!
Magasztalja lelkem az Urat és szellemem ujjong az én Istenemben, mert rátekintett szolgája alázatos voltára.” Ha azt szeretnétek, hogy Isten rátok tekintsen, akkor törekedjetek az alázatra úgy Isten, mint embertársaitok felé és rátok tekint az Isten!
„Úgy szeressétek egymást, ahogyan én szerettelek titeket!”
Az Úr kegyelme legyen veletek!
Ada, 2025. II. 09. “Kőszikla”- csoport
